Tizenegy évig hordta ugyanazt a télikabátot.

Levágta a saját haját.

Megtanulta ragasztóval megjavítani a cipőket.

De Simon mindig vitt magával jegyzetfüzeteket az iskola első napján. A próba után mindig várta meleg étel. És valahányszor a közönségre nézett egy iskolai előadás alatt, Joanna ott volt.

Denise csak akkor jelent meg, amikor jól esett neki.

Drága játékokkal érkezett, amelyekhez elemekre volt szükség, amiket Joannának később kellett megvennie. Fényképeket készített, megcsókolta Simont a homlokán, és feltöltötte a képeket az internetre.

„Drága fiam” – álltak a képaláírásaiban.

„Egész szívemből.”

Néha egy órát is maradt.

Néha kevesebb.

Sosem tudta Simon orvosának a nevét.

Elfelejtette, hogy az eper váltotta ki az allergiáját.

Egyszer vett neki egy dióval teli születésnapi tortát, majd dühös lett, amikor Joanna nem engedte, hogy megegye.

Joanna ennek ellenére soha nem beszélt róla rosszul.

Valahányszor Simon megkérdezte, miért nem marad Denise tovább, Joanna óvatosan válaszolt.

„Próbálja megtalálni az útját.”

Joanna azt mondta magának, hogy őt védi.

Nem akarta, hogy a keserűség a gyermekkorának részévé váljon.

Amit sosem vallott be, az az volt, hogy egy része még mindig reménykedett benne, hogy Denise egy napon őszinte megbánással tér vissza.

Soha nem gondolta volna, hogy Denise visszatér, és elismerést követel.

„Köszönöm, hogy a bébiszittere voltál”
A diplomaosztó napján Denise úgy kelt át az előadótermen, mintha egy tiszteletére rendezett eseményre érkezne.

Kitárt karokkal fordult Simon felé.

– Kicsim – mondta hangosan. – Nézz magadra! El sem hiszem, hogy végre elérkezett ez a nap.

Simon a színpad közelében állt a diplomaosztó talárjában.

Nem lépett az ölelésébe.

Ehelyett tekintete elsiklott mellette, míg meg nem találta Joannát.

Ugyanazt a pillantást vetette rá az óvodai fellépése előtt, amikor elfelejtette a dal szövegét.

Ugyanaz a pillantás, mint amit az első vitaversenye előtt vetett rá.

Ugyanaz a néma kérdés:

Itt vagy?

Joanna aprót biccentett neki.

Mindig ott volt.

Denise mosolya megfeszült.

Megfordult, és Joanna felé indult.

A nézők kedvéért a nővére vállára tette a kezét.

– Eleget tettél már – mondta édesen.

Aztán közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.

„Köszönöm, hogy eddig a bébiszittere voltál. De most itt vagyok, és itt az ideje, hogy félreállj.”

Joanna úgy érezte a szavakat, mint egy pofont.

Elméje megtelt emlékekkel.

Simon levegőért kapkodik egy asztmás roham alatt.

Simon a vállának dőlve alszik a sürgősségin.

Simon sír, miután zaklatták az iskolában.

Simon hatévesen, és megkérdezi, hogy szólíthatja-e anyának.

Emlékezett rá, hogy eladta az egyetlen nyakláncát, hogy kifizesse az iskolai beiratkozási díjat.

Emlékezett rá, hogy pirítóst evett vacsorára, hogy Simon részt vehessen egy tudományos programon.

Emlékezett minden lázra, minden lehorzsolt térdre, minden születésnapi gyertyára és minden rémült éjféli suttogásra.

Egyetlen éles pillanatra Joanna ki akarta önteni magából tizenkilenc évnyi dühét.

De Simon még mindig őt figyelte.

Aztán egy aprócska mozdulattal megrázta a fejét.

Még nem.

Így hát Johanna ülve maradt.

Csak illusztrációként
A beszéd, amire senki sem számított
Az igazgató odalépett a pulpitushoz, és bejelentette a végzős évfolyam legjobb tanulmányi eredményeivel rendelkező diákot.

„Simon Harper.”

Taps töltötte be az előadótermet.

Joanna mindenki mással együtt állt, és azonnal könnyek szöktek a szemébe.

Simon több összehajtogatott oldallal a kezében lépett a színpadra. Denise felemelte a telefonját, és elkezdte a felvételt, úgy döntve a kamerát, hogy a saját arcának egy része is látszódjon mellette.

Simon odanyúlt a mikrofonhoz.

Egy pillanatra lenézett a felkészült beszédére.

Aztán a lapokat a pódiumra helyezte.

„Ma az eredményekről, a lehetőségekről és a jövőről kellett volna beszélnem” – kezdte.

A szoba elcsendesedett.

„De mielőtt arról beszélnék, hogy hová tartok, el kell ismernem azt a személyt, aki gondoskodott róla, hogy olyan életem legyen, amit érdemes építeni.”

Denise mosolya visszatért.

Felemelte az állát, már várta, hogy a férfi megnevezze.

Simon egyenesen Joannára nézett.

„Amikor három hetes voltam, valaki egy huszonkét éves nő karjaiban hagyott, aki éppen akkor kapott egy ösztöndíjat, ami megváltoztathatta volna az életét.”

Mormogás futott végig a közönségen.

Joanna lélegzete elállt.

„Nem volt felkészülve arra, hogy gyereket neveljen” – folytatta Simon. „Nem voltak megtakarításai, tapasztalata, és nem volt oka feláldozni mindazt, amiért addig dolgozott.”

Remegett a hangja, de nem vette le róla a tekintetét.

„Mondhatott volna nemet. Bízhatott volna más gondjaira. Megválaszthatta volna a saját jövőjét.”

Szünetet tartott.

– De ő engem választott.

Joanna befogta a száját.

Mellette a barátnője, Sarah, odanyúlt és megfogta a kezét.

Simon folytatta.

„Egy könyvesboltban dolgozott, esténként irodákat takarított, hétvégenként pedig kézzel készített tárgyakat árult. Tanult, amikor csak tudott, néha a konyhai lámpa alatt, miután én elaludtam.”

Dorothy lehajtotta a fejét.

George egyenesen előre bámult, arca kifakult.

„Megtanított olvasni, mielőtt iskolába mentem. Mindig az ágyam mellett ült, amikor beteg voltam. Allergiás reakcióm során kórházba vitt, pedig nem volt elég pénze hazautazásra.”

Denise telefonja remegni kezdett.

„Feladott olyan lehetőségeket, amelyekről soha nem beszélt nekem, mert nem akarta, hogy bűntudatom legyen a létezésem miatt.”

Simon benyúlt a ballagási talárja alá.

Amikor újra megjelent a keze, egy kis darab kifakult sárga anyagot tartott a kezében.

A takaró, amely mindenre emlékezett
„Ez körém tekeredt azon az éjszakán, amikor itt hagytak.”