„Ha ez a ló nyer, feleségül veszlek!” – mondta nevetve, mit sem sejtve arról, hogy a mezőgazdasági munkás titkolózni próbál.
– Ha az a ló nyer, feleségül veszlek.
Belemondtam a mikrofonba, a zsúfolásig megtelt lelátók előtt. Nevettem a férfi kopott kalapján, foltozott nyergén és a gyeplőnél fogva vezetett lovon lévő foltokon.
Én, Valeria Alcázar, a Santa Lucía ranch tulajdonosának lánya, azt hittem, hogy a világ megoszlik azok között, akik a páholyokban ülnek, és azok között, akik azon dolgoznak, hogy tisztán tartsák.
A férfi rám nézett anélkül, hogy lehajtotta volna a fejét.
– Nincs szőlő a buscar esposa, señorita. Vine a correr.
Szavai még több nevetést váltottak ki. Ezúttal egy része nekem szólt.
Aztán megláttam a kislányt a kerítésnél. Egy konzerv sütit ölelt a kezében, és olyan komolysággal nézett rám, hogy meg kellett volna állítania a helyemben.
Nem, ez nem így van
Ahhoz, hogy megértsem, mi történt ezután, először meg kellett tudnom, mi történt azon a reggelen.
Diego Montes hajnal előtt érkezett meg hétéves lányával, Emiliával, és Don Efraínnal, egy régi edzővel, aki velük lakott. Egy kölcsönvett utánfutóval hozták Relámpagot.
A föld, amit béreltek, eladó volt. Diego évekig spórolt, és a versenyen nyert pénzére volt szüksége a vásárláshoz. A tulajdonos szavát adta neki, hogy hétfőig vár.
Felfedezte, hogy 180 peso hiányzik a feliratról.
Emilia kinyitotta a konzervdobozát, és az érméket a pultra öntötte.
–Ezek a fesztiválcipőmhöz valók. De a többit is használhatom.
Diego megpróbálta visszaadni őket. A nő egy érme köré fonta a kezét.
–Majd veszel nekem később, apa. Ha már saját házunk lesz.
A történet Alonso Escalante, a favorit Soberano tulajdonosának vicceként jutott el a VIP-páholyhoz.
– Még a kislánynak is közbe kellett szólnia. Nézd csak, kivel fog versenyezni a lovam!
Hónapok óta tűrtem a házasság felé tett közeledéseit. Apám olyan tisztelettel bánt vele, amit én csodálatnak véltem.
Marisol, az állatorvos, megvédte Relámpagot, amikor Alonso megkérdőjelezte az állapotát.
—Egészséges és megfelel a követelményeknek. A foltok nem akadályozzák meg a futásban.
A gúnyolódástól sem akadályoztak meg.
A verseny Soberano vezetésével kezdődött. Relámpago lemaradt, Alonso pedig magasba emelte a trófeát.
De Diego nem tűnt aggódónak. Egyenletes tempót tartott, és az állat nyaka fölé hajolt.
Elhagyta az utolsó előtti autót a kanyarban. Aztán utolérte a másodikat.
A felkelések véget értek.
Az utolsó szakaszon láttam, ahogy felzárkózik Soberanohoz. Szinte együtt haladtak át a célvonalon. A lelátók csendben várták a célfotót.
A villám orrhosszal győzött.
Emilia felugrott a padra, és lengette a konzervdobozát. Don Efraín levette a kalapját, és eltakarta az arcát.
A tömeg kiabálni kezdett:
– Hadd házasodjanak! Hadd házasodjanak!
Most éreztem először, mit jelent mindenki szórakoztatása.
Diego leszállt a lováról, és kérte a mikrofont.
„Senkinek sem kell vicc miatt megházasodnia. De a lányom hallgat. Hálás lennék, ha abbahagynád a röhögést rajtunk.”
Nem emelte fel a hangját. A csend így is beállt.
Követtem a lakókocsikhoz. Bocsánatot akartam kérni, bár még mindig kerestem a módját, hogy ezt anélkül tegyem, hogy beismerném, milyen kegyetlen voltam.
Amikor levette a nyerget, egy kis ezüst patkó esett le róla.
Felvettem, és felismertem a belevésett nevet: Lucía. Alatta egy mondat állt, amit anyám szokott ismételgetni, amikor féltem:
“A bátorságnak nem kell zajongania.”
Anya 10 évvel korábban meghalt. Az a patkó az ágya fölött lógott, amikor gyerek voltam. Egy nap eltűnt.
— Honnan szerezted ezt?
Diego a földön hagyta a nyerget.
– Anyád adta nekem.
Apám megjelent mögöttem. Először az ezüstre nézett, majd a férfi arcára.
– Megmondtam, hogy ne gyere a családom közelébe többé.
Ő felismerte. Én nem.
Apa ezután elmesélte, hogy Diego Don Efraín tanonca volt a farmunkon. Állítása szerint nyitva hagyott egy karámot, és ezzel okozta azt a balesetet, ami majdnem az életembe került 8 éves koromban.
– És most kiderült, hogy a patkót is elvitted – tette hozzá.
– Nem loptam semmit, Don Esteban.
– Te egy tolvaj vagy!
Emilia Diego lábaiba kapaszkodott.
– Apa, menjünk.
A karjába emelte. Don Efraín felkapta a nyerget és a gyeplőt. Mindhárman elmentek, anélkül, hogy a tárgyat a kezemben szorongattam volna.
Nem tudtam aludni aznap éjjel. Emlékeztem Emilia arcára, és arra, milyen könnyedén mondta ki apa, hogy „tolvaj”. Valami másra is emlékeztem: Diegónak egy széles sebhelye volt a vállán, ami látható volt az inggallérja alatt.
Másnap megkértem Doña Carment, aki felnevelett, hogy nyissa ki anyám szobáját.
A patkó tökéletesen illeszkedett a fejtámlánál lévő akasztóba.
– Ismerte Diegót?
Carmennek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– A baleset után kereste. Soha nem hitt apád verziójának az eseményekről.
Kívülről tudtam a történetet. Egy csikó megszökött és elütött a pataknál. Julián, a brigádvezető mentett meg. Diegót, a gondatlan tanoncot kirúgták.
– Amikor megérkeztem, Julián tartott téged – folytatta Carmen. – De Diego csupa kosz volt, és a válla is megsérült. Az édesanyád is észrevette.
Átkutattuk anya holmiját. Egy mappában találtunk egy el nem küldött levelet, Diegónak címezve.
„Köszönöm, hogy kihúztad a lányomat a patakból. Nem kellett volna azzal foglalkoznod, amit tett. Újra beszélek Estebannal. A kanca és a patkó a tiéd; senki sem mondhatja, hogy te vitted el őket.”
