Süteményeket ettek az asztal egy üres sarkában.

Búcsúzás közben Natalia egy darab szövetet tett a táskájába.

Meg akartam őrizni, hogy emlékezzek azokra az órákra.

Elena megértette, hogy az ajándéka már létezett, még a ruha elkészülte előtt: a látogatásokban, a beszélgetésekben és abban a bizalomban rejlett, amellyel a lány rábízta az álmait.

Amikor fájt a keze, pihent egy kicsit.

Amikor a költségvetés szűkössé vált, további intézkedéseket fogadott el.

Soha nem mondta el Natáliának, mennyit költ.

Az ajándék az övé volt.

A hazugság azonban kezdett súlyosan nehezedni rá.

Beatriz üzeneteket küldött, hogy megkérdezze, elég jól mutatna-e a hímzés a fényképeken.

Egyszer minden figyelmeztetés nélkül elvitte a barátját a műhelybe.

– Éppen néhány igazítást tesztelünk – magyarázta, mintha a ruha elkészült állapotban érkezett volna meg valahonnan máshonnan.

Elena nem ellentmondott neki a látogató előtt.

Aztán megkérte, hogy ne tegye ezt többet.

Beatriz felsóhajtott.

– Mindig is nagyon érzékeny voltál.

Elena csendben maradt, de aznap este eltartott egy ideig, mire bekapcsolta a gépet.

Az asztalfoglalások 2 héttel az esküvő előtt érkeztek meg.

Az övé volt a 19-es szám.

Natália dühösen kiáltott.

– Anya intézte a dolgot.

Meg foglak változtatni.

Elenának maga előtt voltak a csipkemandzsetták.

– Nem akarom, hogy ebből veszekedés legyen.

– Ti vagytok a családom.

– És megnézem, ahogy összeházasodsz.

Ezt egy asztal sem veheti el tőlem.

Natália nem volt meggyőzve.

Elena azt hitte, hogy megoldotta.

Amíg el nem ment, hogy zsákokat vigyen Álvaro irodájába.

Kiment, hogy üdvözölje.

– Beatriz azt mondja, hogy végre megérkezett a párizsi ruha.

Elena abbahagyta a borítók rendezgetését.

– Párizsból?

— 240 000 peso.

Márciusban átutaltam neki a pénzt.

De Natalia boldog, és ez elég.

Elena érezte, ahogy a talaj elmozdul.

Álvaro tovább beszélt az esküvőről.

Csak a legszükségesebbekre válaszolt, majd visszatért a műhelybe.

Leült anélkül, hogy levette volna a táskáját.

Elővette a jegyzetfüzetet, amibe a ruhavásárlásokat jegyezte fel.

Feljegyeztem minden egyes mérőóra árát, a vizsgálatok dátumát és Natalia által kért módosításokat.

A lapok között talált egy gyerekrajzot: unokahúga évekkel ezelőtt ollókoronával ábrázolta.

Az állt alatta, hogy a nagynénje bármit megtehet.

Elena egy darabig fogta.

Aztán a folyamatról készült fényképeket a jegyzetfüzet mellé tette.

Még nem tudta, mire lesz rájuk szüksége, de nem volt hajlandó kidobni vagy elrejteni őket.

Amit tett, annak Beatriz magyarázatain kívül is léteznie kellett.

A húga ingyen kapta a pénzt egy ruhára, amit ő varrt.

Egy ideig azon gondolkodott, hogy felhívja.

Aztán írt egy üzenetet, kitörölte, és letette a telefont kijelzővel lefelé.

Nem akarta, hogy Natalia a házassága előtti napokra úgy emlékezzen, mint egy pénz miatti vita.

Valami kellemetlenebbet is be kellett vallania: annyi éven át kerülte Beatrizt, hogy már nem tudta, hogyan nézzen szembe vele.

Tegnap este felemelte a ruha bélését.

Kivette anyja cérnáit egy dobozból, és a halványkéket választotta.

Lassan hímzett:

„Natáliának, Elena nénikéd készítette, minden szeretetemmel.”

Aztán megsimogatta a betűket.

Most először kívánta, bárcsak valaki elolvasná őket.

Az esküvőt egy felújított haciendában tartották Zapopan külvárosában.

Voltak ott fehér virágok, kivilágított fák és egy szökőkút, amelyet gyertyák vettek körül.

Elena egy kék ruhában érkezett, amit az alkalomra átalakított.

A szertartás előtt bement segíteni Natáliának.

Begombolta a hátán a gombokat, megigazította a fátylát, és kihúzott egy szálat, amit senki más nem látott volna.

Natália megölelte.

– Olyan illata van, mint a műhelyednek.

Elena elmosolyodott.

– Remélem, ez jó dolog.

– Az a legjobb.

Amikor a menyasszony karöltve sétált az apjával, Diego befogta a száját és sírni kezdett.

Elena is.

Néhány percig nem voltak asztalok és nem voltak hazugságok.

Csak a lány, aki kitűzőket rendelt, és most továbblépett, 11 hónapnyi munka és szeretet burkolózott bele.

Aztán jött a fogadtatás.

Elena széke a szolgálati ajtó mellett állt.

Minden alkalommal, amikor egy pincér kijött, oda kellett mennie az asztalhoz.

A helyet a hangasszisztenssel és Álvaro egyik alig halló és sokat mosolygó nagybátyjával osztotta meg.

A hangmérnök felajánlotta, hogy átöltözik.

Megköszönte neki.

Mielőtt ezt megtették volna, elkezdődtek a pohárköszöntők.

Beatriz ezüstszínű ruhában vette át a mikrofont.

Köszönetet mondott a szervezőknek, a virágkötőnek és a zenei csoportnak.

Ekkor Gabriela Escalante, egy menyasszonyi magazin szerkesztője és Álvaro néhány társának barátja, felemelte a kezét.

– Mielőtt befejeznéd, mondd el, ki készítette a ruhát.

Ez a munka megérdemli, hogy ismert legyen.

Beatriz elmosolyodott.

Hazudott Párizsról.

Megemlítette az árat.

És a 19-es asztal felé nézett.

Elena lesütötte a szemét.

Natalia tanúja volt a párbeszédnek.

Letette a poharát.

Diego nézte, ahogy felkel.

-Minden rendben?

Megszorította a kezét.

– Adj egy percet.

Odament az anyjához, és kérte a mikrofont.

Beatriz átadta, abban a reményben, hogy köszönöm.

– Gabriela asszony – mondta Natália –, közelebb jöhetne?

Mutatni akarok neked valamit.

A szerkesztő felállt.

Natalia a peron szélén ült.

Gondosan összefogta a szoknyát, és a bélés egy kis részét kifelé fordította.

– El tudod olvasni?

Egész nap sírtam.

Gabriela feltette a szemüvegét.

Előrehajolt.

A szoba elcsendesedett.

—Natáliának, Elena nénikéd készítette, minden szeretetemmel.

Elena lehunyta a szemét.

Hallotta, hogy a konyhaajtó becsapódik mögötte.

Aztán meghallotta az unokahúgát.