Az anyja ránézett. Aztán a hasára nézett.
– Nagymama leszek?
Ignacio elejtette a szalvétát.
Renata megfogta mindkét kezét, és közelebb húzta őket a ruhája ívéhez.
Teresa nyíltan sírt. Ignacio a homlokát a lányáéhoz temette.
– Akkor be kell fejeznem azt a gyerekszobát – mormolta.
Hónapokkal később, amikor Lucía megszületett, a nagyapja minden reggel sétálni vitte a rózsabokrok közé. Teresa abbahagyta a kenyér elrejtését, és a kis ruhákat is ugyanabban a fiókban kezdte tartani.
Az ügyvédnő sírva fakadt, amikor megtudta a nevet. Renata elmagyarázta, hogy a család több bátor nőjére is gondoltak, de arra is, aki – vér szerinti vérvétel nélkül – akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükségük volt rá.
„Remélem, megtanul úgy hallgatni, mint te” – mondta neki.
Lucía megígérte, hogy meglátogatja a kis névrokonját. Ezúttal mappák és dokumentumok nélkül ment a haciendába: fogott egy csörgőt, és ebédre maradt.
Egyik este Renata a nappaliban aludva találta őket, a baba pedig közöttük pihent a kiságyában.
Az asztalon három pohár, egy cumisüveg és egy tányér frissen sült tortilla állt.
Renata kikapcsolta a telefonját, és leült velük.
