-Igen.

– És hamarabb kellett volna közbelépnem.

-Is.

Dániel összekulcsolta a kezeit.

– Nem tudtam, hogy Clara elmondta a szüleinek, hogy meghívtad őket.

Manuel ránézett.

– Mit tudtál?

– Egy helyet keresett, ahol néhány hétre megszállhatnak. Megkérdezte, hogy tudnál-e segíteni. Mondtam neki, hogy beszéljen veled.

– Ez nem jelenti azt, hogy elfogadtad.

-Tudom.

Manuel hallgatott.

Dániel mély lélegzetet vett.

– A probléma az, hogy mostanában azt mondom, hogy „beszélj apámmal”, vagy „először kérdezd meg”, de aztán sosem nézem meg, hogy tényleg megtette-e.

– Mert nem akarsz vitatkozni vele.

Dániel szomorúan elmosolyodott.

-Gondolom.

– Én sem akartam veled vitatkozni.

A fia ránézett.

-Velem?

–Évekig láttam dolgokat, amik zavartak, és nem szóltam semmit, mert azt hittem, hogy Clara kritizálása elidegeníthet.

Dániel lehajtotta a fejét.

– És láttam, amikor megjegyzéseket tett rád.

– De te folyton témát váltottál.

-Igen.

– Mindketten egy békét védtünk, ami nem béke volt.

Daniel felvett egy kis szálkát a mólóról, és a vízbe dobta.

— Most nem tudom, mit tegyek.

– A házasságoddal semmi nekem.

Dániel felnézett.

— Mit jelent ez?

–Nem akarom, hogy te hozz döntéseket Claráról a védelmem érdekében. Ő a feleséged és ő a te életed. Nektek kell eldöntenetek, milyen határokat kell szabnotok a kapcsolatotoknak.

-És te?

– Már tudom, melyikre van szükségem.

Manuel nyugodtan felsorolta őket.

Senkinek sem lett volna kulcsa ahhoz a házhoz az ő engedélye nélkül.

Senki sem ajánlhatott fel hálószobákat, földet, dokkot vagy szállást a nevükben.

Senki sem szervezne nyaralást az ingatlanod felhasználásával anélkül, hogy közvetlenül megkérne rá.

És amikor Manuel nemet mondott, nem volt családi megbeszélés, hogy megváltoztassa a válaszát.

Dániel bólintott.

– Ez nekem igazságosnak tűnik.

– Nem kell, hogy tisztességesnek tűnjön. Azt akarom, hogy egyértelmű legyen.

Daniel halkan felnevetett.

– Ez nagyon hasonlít rád.

– Így kellett volna hangzania 10 évvel ezelőtt.

Ebédidőig együtt maradtak.

Tojást, sonkát, kenyeret és paradicsomot készítettek.

Aztán Daniel segített megjavítani a fészer kilincsét.

Több mint egy órán át nem említették Clarát.

Mielőtt elment, Daniel megölelte az apját.

Nem voltak olyan férfiak, akik hozzászoktak az ölelkezéshez.

Ezért emlékezett rá Manuel sokáig.

A következő napok furcsák voltak.

Klára nem hívott.

Manuel sem.

Dániel rövid üzeneteket küldött, érdeklődve a ház felől.

Teresa és Arturo néhány hétig béreltek egy kis lakást, majd korábban visszatértek Madridba, mint tervezték.

Egy hónappal később megérkezett a csomag.

Bent egy cserép rozmaring és egy képeslap volt Teréziától.

„A konyhájukba. Köszönjük, hogy tisztelettel bántak velünk, amikor anélkül érkeztünk, hogy tudtuk volna az egész igazságot.”

Manuel az ablak mellé helyezte a rozmaringot.

Clarának majdnem két hónapba telt, mire újra találkozott vele.

Dániel születésnapja alatt volt.

Asztalt foglaltak egy valladolidi étteremben, mert az mindenkinek viszonylag kényelmes volt.

A beszélgetés udvarias volt.

Dániel munkájáról beszélgettek.

Időjárás.

Egy reformról, amelyet Arturo akart végrehajtani.

Bármi, csak az a délután a tónál ne.

Amíg Daniel fel nem kelt, hogy kimenjen a fürdőszobába.

Klára letette a villát.

– Még mindig úgy gondolom, hogy másképp is csinálhattál volna dolgokat.

Manuel vizet ivott.

-Én is.

Meglepettnek tűnt.

-Ó, tényleg?

-Igen.

– Szóval beismered, hogy túlzásba vitted.

-Nem.

Klára összevonta a szemöldökét.

– Épp most mondtad…

– Azt mondtam, hogy másképp is megtehettem volna.

Manuel letette a poharat.

– Sokkal korábban kellett volna határokat szabnom.

Klára hallgatott.

– Ha én tettem volna, valószínűleg soha nem gondoltad volna, hogy meg tudsz érkezni 4 emberrel, bőröndökkel és 3 hónapra szóló tervekkel anélkül, hogy megkérdeznélek.

– A szüleim hetekig haragudtak rám.

– Szégyellték magukat.

– Én is az voltam.

-Tudom.

Klára az asztal felé nézett.

– Nem gondoltam volna, hogy elő fogsz venni egy okiratot.

Manuel majdnem elmosolyodott.

– Én sem gondoltam volna, hogy tele bőröndökkel érkezel.

Azóta a nap óta most először mozgott Clara ajka, mintha nevetni készülne.

– Azt hiszem, döntetlen állunk.

-Nem.

Felnézett.

– Nem számolom. Nem akarok megnyerni egyetlen harcot sem ellened.

Manuel halkan beszélt.

– Csak nem akarom, hogy újra megtörténjen.

Klára néhány másodpercig a terítőt bámulta.

Aztán bólintott.

– Nem fog még egyszer előfordulni.

Nem volt nagy bocsánatkérés.

Nem voltak könnyek.

Sem tökéletes megbékélés.

De azóta valami megváltozott.

Clara továbbra is lobbanékony volt.

Továbbra is terveket szőtt.

Gyorsan beszélt, és ezzel betöltve a csendet.

A különbség az volt, hogy Manuel már nem adta oda neki az övét.

Amikor valami nem tetszett neki, azt kimondta.

Anélkül, hogy felemelték volna a hangjukat.

Megaláztatás nélkül.

Hónapok várakozása nélkül.

Dániel is kezdett megváltozni.

Előfordult, hogy a családi körben valaki azt javasolta, hogy töltsék el a hétvégét a tóparti házban, mire ő így válaszolt:

– Először is kérdezd meg apámat.

Manuel soha nem avatkozott bele a párok vitáiba.

Megértette, hogy ez nem az ő dolga.

Az ő felelőssége sokkal egyszerűbb volt.

Vigyázz a saját életedre.

Ősszel lefestette a korlátot.

Két deszkát cserélt ki a mólón.

Megjavított egy ablakot.

Felszerelt egy lámpát a tornác mellé.

A kék mappa a konyhafiókban maradt.

Már nem tekintettem fegyvernek.

Csupán egy délután emléke volt, amikor rájött, hogy a méltóság védelmében nem mindig kell kiabálni.