„Apu, állítsd meg a kocsit! Annak a két lánynak pont olyan az arca, mint az enyém!” – sikította az ötéves kislányom, Valerie.

„Tudom, mit írnak a papírok.”

Öt évig állt egy urna a dolgozószobám polcán. Már nem tudtam, kinek a hamvai vannak benne.

Azon az estén az ACS jóváhagyott egy felügyelt látogatást. Verát és Violetet együtt helyezték el egy Queens-i ideiglenes nevelőotthonban. Vera a látogatószobában lévő asztalnál várt egy rajzzal, amit ő készített: három lány kézen fogva egy sárga ház előtt.

– Marnie néni azt mondja, hogy mi hárman testvérek vagyunk – suttogta. – De azt mondja, hogy soha nem mondhatjuk meg Eunice nagymamának, hol lakunk.

A szívem hevesen vert.

„Ismered Eunice nagymamát?”

Vera bólintott.

„Egyszer egy fehér köpenyes férfival jött be a lakásunkba. Marnie néni bezárta az ajtót, és az ágy alá bújtatott minket.”

A szociális munkás gyengéden befejezte a látogatást. A folyosón megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám.

– Brett – mondta egy vékony, lassú hang. – Ne engedd Eunice-t a lányok közelébe. Valerie-t se. Kérlek, figyelj rám!

A falra tettem a kezem.

„Ki ez?”

– Léna az.

Öt éven át imádkoztam, hogy még egyszer hallhassam a hangját. Soha nem gondoltam volna, hogy az első szava egy figyelmeztetés lesz.

„Anyám tudja, hogy élek, Brett. És most tudta meg, hogy te találtad meg a lányainkat.”

Aztán elsötétült a vonal.

6. rész: Oakridge
Kilencszer hívtam vissza. Egyenesen a hangpostára. Végül Jenna kivette a kezemből a telefont.

– Ha Lena él – mondta –, a legrosszabb, amit tehetünk, hogy értesítjük azt, aki eddig rejtegette.

Igaza volt. Jelentettük a hívást a nyomozóknak, és mindhárom lány számára kértünk plusz védelmet.

Másnap reggel egy újabb számról jött az SMS.

Oakridge Ápolási Központ, Poughkeepsie mellett. Kérdezze Laurie Masont. Ada vagyok, ott ápolónő. Ne gyere egyedül.

Továbbítottam az ügyészségnek. Most először volt a feleségemnek egy olyan címe, ami nem egy temetkezési vállalkozóé volt.

Ugyanazon a délutánon Eunice belépett az irodámba mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül. Tevekanálkabátot és gyöngyöket viselt, ugyanolyan nyugodt, kiegyensúlyozott arckifejezéssel, mint azon a héten, amikor Lena „meghalt”.

– Hallottam, hogy felszedtél két kislányt az utcáról – mondta. – Gondolnod kellene Valerie-re.

– Verának és Violetnek hívják őket – mondtam. – Ezt már tudtad.

„Lena választotta ki ezeket a neveket. Bárki a családban megmondhatta volna őket.”

„Odaadhatta nekik valaki a családból a medálját? És miért nincsenek halotti anyakönyvi kivonatok, Eunice?”

„Ne tépd fel újra a már begyógyult sebeket.”

„Soha nem gyógyultak meg. Csak eltakartad őket.”

Egyenesen megkérdeztem tőle, hogy él-e Lena. Megrázta a fejét. De amikor kimondtam az Oakridge szót , olyan gyorsan felállt, hogy a széke hátrabillent.

– Fogalmad sincs, mit csinálsz – mondta a nő.

„Akkor magyarázd el nekem.”

Nem tette. Azt mondta, hogy távol tartja „azokat az idegeneket” Valerie-től, ha ez az utolsó dolog, amit tesz. Jenna, aki a sarokban ült, szóról szóra leírta.

Tíz perccel később levettem Eunice-t Valerie iskolai csomaglistájáról.

Két nappal később Oakridge-be autóztam két nyomozóval és egy bírósági végzéssel. A nyilvántartás szerint egy Laurie Mason néven regisztrált nőt öt évvel korábban vettek fel szülési neurológiai szövődményekkel. Eunice mindent fizetett. Eunice minden látogatót ellenőrizett.

Lena az ablaknál ült, amikor beléptem.

A haja most rövid volt. Egy apró sebhely éktelenkedett a halántékán, jobb keze pedig mereven nyugodott a kerekesszéke karfáján. Soványabb és idősebb volt, de amikor meglátott, összeszorította az ajkait és felemelte az állát – pontosan azt az arckifejezést vágta, amit mindig vágott, amikor megpróbált nem sírni.

– Brett – mondta lassan.

„Azt hittem, meghaltál.”

– És azt hittem, elhagytál.

Elindultam felé, és ő felemelte az ép kezét.

“Várjon.”

Megálltam. Egy pillanattal később kinyújtotta a kezét, megfogta a kezem, és erősen tartotta.

Később, a folyosón Ada elmagyarázta. Az oxigénhiány agysérülést okozott. Lena évekig alig tudott mozogni vagy beszélni, és csak az utóbbi hónapokban tudott tisztán kommunikálni.

És Eunice végig látogatta, és azt mondta neki, hogy újra férjhez mentem és továbbléptem. Hogy a babák közül egyik sem élte túl.

– Ada mutatott nekem egy képet rólad Valerie-vel – mondta Lena, amikor visszaértem. A szavai lassan, de tisztán csengtek. – A babám élt. És tudtam, hogy minden más hazugság volt.

– Mi van Marnie-val?

„Három hete jött. Hozott Vera és Violet képeit. Azt mondta, meg fog találni téged.” Lena szeme könnybe lábadt. „Aztán abbahagyta a telefonfelvételt.”

Kimerülten nézett rám.

„Anya tudta, hogy jobban vagyok. Azt mondta, ha valaha is megpróbálok elmenni, újra elveszítem a gyerekeimet.”

Ada megőrizte Lena írásos segítségkéréseinek másolatait. Jenna megőriztette azokat, és független értékelést kért, hogy Lena maga választhassa meg a kezelését.

Minden lelkem arra vágyott, hogy kivigyem őt a kocsihoz aznap délután. Mielőtt kimondhattam volna, ő szólalt meg először.

„Soha többé senki nem hoz döntéseket helyettem, Brett. Még te sem.”

– Nem fogom – mondtam.

Komolyan gondoltam. De még mindig nem tudtuk, hol van Marnie – vagy ki vitte el.

7. rész: Marnie oldala
A nyomozók felvételeket készítettek a szállodám előtti biztonsági kamerákról. Azon az estén, amikor a lányok várakoztak, Marnie látszott, amint a bejáratom felé sétál. Két férfi elfogta. Akarata ellenére egy szürke terepjáró felé kormányozták. Az ajtó becsukódása előtti utolsó képkockán Marnie a válla fölött hátranézett a nyomda felé.