– Anya – suttogta.

„Mi az, drágám?”

„Meg kell mentenünk apát.”

Mosolyogtam, feltételezve, hogy képzeletbeli kalandjai egyikébe kezd.

„Megmenteni őt mitől?”

„Az a hölgy betette a szekrényébe.”

A mosolyom lehervadt.

„Mit mondtál?”

Zoé a túlsó sarok felé mutatott.

„Apa bent van. Eltette és becsukta az ajtót.”

A sötét hajú nőre pillantottam. Éppen egy lakatot erősített egy fémszekrényre.

– Zoe, apa Seattle-ben van – emlékeztettem gyengéden. – Emlékszel a repülőgépre?

Teljes komolysággal rázta a fejét.

„Láttam apát.”

„Valószínűleg láttál valakit, aki hasonlított rá.”

“Nem.”

„Sok embernek sötét haja és szemüvege van.”

„Apa kabátja volt nála.”

Hideg futott végig lassan a gerincemen.

„Milyen kabát?”

„A kék.”

Követtem a tekintetét.

A nő elsétált a szekrénytől, és a zuhanyzók felé indult. Az ajtóról lógó lakat úgy nézett ki, mintha nem lett volna rendesen bezárva.

Lazán feküdt a fémnek.

– Maradj itt – mondtam Zoénak.

„Ki akarod vinni apát?”

„Csak ellenőrizni fogok valamit.”

Átmentem az öltözőn, és közben azt mondogattam magamnak, hogy képtelenül viselkedem.

Henry Seattle-ben volt.

Én vittem ki őt a repülőtérre.

Végignéztem, ahogy a gépe felszáll.

Azon a reggelen beszéltem vele.

Kizárt, hogy bármi, ami hozzá köthető lenne, egy idegen szekrényében legyen.

Még mindig remegett a kezem, amikor az ajtóhoz nyúltam.

A laza zár félrecsúszott.

Kinyitottam a szekrényt.

A gallér belsejében lévő név
Egy összehajtva sötétkék dzseki állt a felső polcon.

Néhány másodpercig nem kaptam levegőt.

Nem csupán hasonlított Henry kabátjához.

Az övé volt.

Felismertem a megpuhult mandzsettákat és az egyik zseb melletti halvány nyomot. Felismertem a kopott anyagot és a belső bélésen lévő apró kávéfoltot, ami számtalan mosást túlélt.

Zsibbadtak az ujjaim, amikor felemeltem a gallért.

Ott volt, a saját tökéletlen kék öltéseimmel összevarrva a címke, amit én varrtam.

Henry Collins.

Az öltöző zaja mintha eltűnt volna.

Már nem hallottam az öltözőszekrények ajtaját, a gyerekeket vagy a zuhany csobogását.

Csak a szívverésemet hallottam.

– Nem – suttogtam.

Újra megérintettem a nevet, mintha a betűk átrendeznék magukat.

Valami recsegett a kabát zsebében.

Gondolkodás nélkül benyúltam, és kivettem egy összehajtott borítékot.

Egy piros ponttal jelölt közüzemi számla volt.

A rányomtatott név ez volt:

D. Collins.

Alatta egy cím állt.

418 Linden Udvar.

Ismertem az utcát.

Volt egy pékség a sarok közelében, ahol Zoéval időnként fahéjas csigákat vettünk.

A ház kevesebb mint tizenöt percre volt a miénktől.

Henry előző este küldött nekem egy fényképet Seattle-ről.

Azon a reggelen felhívott, és leírta a szállodai reggelit.

A dzsekije mégis egy női szekrényben volt, egy olyan bankjegy mellett, amely egy vele azonos vezetéknevű személyé volt, egy mindössze pár percre lévő címen.

Kétségbeesetten kerestem az agyamban valami ártatlan magyarázatot, de nem találtam.

Lefényképeztem a kabátot és a rávarrt címkét. Aztán mindent pontosan úgy visszaküldtem, ahogy találtam.

Becsuktam a szekrényt és visszahelyeztem a zárat.

Amikor visszatértem Zoéhoz, várakozóan nézett fel rám.

– Bent volt apa?

Lenyeltem a torkomban növekvő félelmet.

„Egy ideig nyomozók leszünk.”

Szeme elkerekedett.

„Igazi detektívek?”

„Nagyon csendesek.”

„Kapnak fagylaltot a nyomozók?”

„A legjobbak igen.”

Ez elég volt ahhoz, hogy kiérdemelje a teljes együttműködését.

Csak illusztrációként
A nő nyomában
A kijárat közelében ültünk, ahonnan figyelhettem a szekrényt anélkül, hogy felhívtam volna magamra a figyelmet.

Néhány perccel később a sötét hajú nő visszatért. Gyorsan felöltözött, kinyitotta a szekrényt, és a sötétkék dzsekit egy nagy vászontáskába tette.

Aztán kiment.

Felkaptam a holminkat, és Zoe kezét szorosan az enyémben tartva követtem őket.

A nő beszállt egy ezüstszínű szedánba.

Gyorsan betettem Zoét az autósülésbe, becsatoltam, és a szedán után hajtottam az útra.

„Miért követjük az öltözőnőt?” – kérdezte Zoe.

„Mert meg kell értenem valamit.”

„Rossz asszony?”

“Nem tudom.”

Ez volt az igazság.

Több autóval lemaradtam mögötte, attól félve, hogy észrevesz minket.

Elhajtott a medencétől, és behajtott egy békés lakónegyedbe, amelyet juharfák és gondosan nyírt gyep szegélyezett.

Húsz perccel később leparkolt egy szerény, kék, fehér spalettás ház előtt.

Fél háztömbnyire megálltam.

A bejárati ajtó kinyílt.

Egy férfi lépett a verandára.

A látványa kiürítette az agyamból az összes gondolatot.

Henrik magasságával rendelkezett.

Henri sötét haja.

Henri szemüvege.

Még távolról is felismertem a kissé görbe orrot, amit számtalanszor megcsókoltam – ugyanazt az orrot, amit Zoe örökölt.

A nő felment a lépcsőn.

Letette a táskáját a verandára, és átkarolta.

Aztán megcsókolta.

Nem úgy, mint egy barát.

Nem úgy, mint egy rokon.

Olyan megnyugtatóan és bizalmasan csókolta meg, mint egy nő, aki a szeretett férfit üdvözli.

Visszacsókolta.

A kezem megszorult a kormánykerék körül.

– Anya – mondta Zoe halkan. – Ő apa?

Nem tudtam válaszolni.

A pár bement és becsukta az ajtót.

Egy férj Seattle-ben – és egy másik tizenkét percnyire innen
Felhívtam Henryt.

A hívás közvetlenül a hangpostára ment.

Vidám, felvett üzenetében azt írta, hogy konferenciaüléseken vesz részt, és amint tud, válaszolni fog.

Újra felhívtam.

Hangposta.

Aztán megkerestem a szálloda számát, és felhívtam a recepciót.

Az alkalmazott megerősítette, hogy Henry Collinsnak foglalása volt, és péntekig bejelentkezett.

„Kapcsoljam össze a szobájával?” – kérdezte.

– Nem – suttogtam. – Köszönöm.

Lefejtettem a hívást.

Semmi sem volt értelmes.