Alexander kinyitotta Eleanor medálját. Belül, ugyanazzal az apró betűvel vésve, egyetlen betű volt.

C.

Sokáig egyikünk sem szólt semmit.

„Mikor született Eleanor?” – kérdeztem végül, bár valahol már tudtam.

„Március tizennegyedikén.”

A születésnapom.

Minden év március tizennegyedikén anyám két gyertyát gyújtott a születésnapi tortámon egy helyett. Egyet a koromnak, gondoltam, amikor kicsi voltam. Később azt mondta, hogy a második apámnak szól.

Egyszer sem kérdőjeleztem meg.

„Hogy halt meg?” – kérdeztem.

– Egy vérrög. Három nappal Oliver születése után. – A hangja nyugodt maradt, de az állkapcsa megfeszült. – Épp a fogdában tartotta, amikor azt mondta, hogy szédül. Mire az orvosok odaértek, már eltűnt.

„Nagyon sajnálom.”

„Oliver soha nem látta az arcát, csak azon a festményen. Amióta megszületett, minden este én viszem be a bálterembe, és jó éjszakát kívánunk az anyukájának.” Rám nézett. „Szóval, amikor ma meglátott…”

Nem kellett befejeznie.

Az ajtó kopogás nélkül kinyílt.

A benne álló nő a hatvanas évei végén járt, karcsú, ősz hajú, halványkék kosztümöt viselt, egyetlen gyöngysorral a kezében. Száz magazin címlapjáról ismertem fel.

Evelyn Whitmore anyakirályné. Sándor édesanyja.

Rám nézett, és egy rövid pillanatra olyasmit tükrözött az arcán, amin hetekig gondolni fogok. Nem harag volt. Nem meglepetés.

Elismerés volt.

– Alexander – mondta nyugodtan. – A menyasszonyod vár, és háromszáz ember figyeli az ajtót. Menj vissza a bálterembe.

“Anya-“

„Menjen. Beszélek Miss Bennett-tel.”

3. rész: Kétmillió dollár
Alexander habozott. Aztán felvette Eleanor medálját, az enyémet az asztalon hagyta, és kiment.

Evelyn Whitmore becsukta az ajtót, és leült velem szemben.

Nem mutatkozott be. Nem is volt rá szüksége.

– Anyád kezei vannak rajtad – mondta.

Megdermedtem. – Ismered az anyámat?

„Margaret két évig dolgozott ebben a házban, amikor még nagyon fiatal volt. Ő volt a legjobb szobalányunk. Csendes. Gondos. Jobban vasalta ki a férjem ingeit, mint a tisztító.” Evelyn összekulcsolta a kezét az asztalon. „Hogy van?”

„Beteg.”

„Sajnálom, hogy ezt hallom.”

A furcsa az egészben az volt, hogy úgy hangzott, mintha komolyan gondolta volna.

Elővett egy összehajtott dokumentumot a kabátjából, és elém tette egy nehéz fekete tollal együtt.

– Ez egy titoktartási megállapodás – mondta. – Nagyon egyszerű. Ma este a szolgálati bejáraton keresztül távozhat. Nem beszélhet a sajtóval, a fiammal, vagy bárki mással a portréról, a medálról vagy bármiről, amit szerinte ma látott. Cserébe a család kétmillió dollárt fizet Önnek, és mi álljuk édesanyja gondozásának teljes költségét élete végéig.

Megnéztem a második oldalon lévő számot. 2 000 000 dollár. Leírva is, csak hogy biztos legyek benne.

– És ha nem írom alá?

„Aztán egy ideiglenes alkalmazott zavart okozott egy királyi esküvőn, megrongált egy ingatlant, és olyan ékszereket találtak nála, amelyek ugyanolyanok voltak, mint a család egyik öröksége.” Olyan gyengéden mondta, mint egy időjárás-jelentést. „Az ügyvédeink nagyon türelmesek, Miss Bennett. Nem veszítenek. Csak folytatják, amíg a másik félnek elfogy a pénze. Azt mondták, a tiéd körülbelül egy hétig kitartana.”

A folyószámlámra gondoltam. 612 dollár. Leszámítva azt az összeget, amit az ügynökség felszámítana nekem a törött fuvolákért.

Anyám havi számlájára gondoltam az idősek otthonában. 4800 dollár, aminek a nagy részét a Medicaid fedezte, a többit pedig azzal, hogy esküvőkön, céges vacsorákon és alkalmankénti bár micván vettem részt olyan cipőben, ami nem volt jó rám.

Kétmillió dollár véget vetne ezeknek az aggodalmaknak.
„Mi történt anyámmal?” – kérdeztem. „Miért mondta, hogy meneküljek előled?”

„Ez az ő története.”

– Akkor majd megkérdezem tőle.

– Tedd meg. – Evelyn felállt. – És ha befejezi, azt hiszem, megérted majd, miért lenne kedvesebb, ha aláírnád. Az ő érdekében, ha nem is a sajátod érdekében. – Megállt az ajtóban. – Hétfő délig van időd.

Tizenegy éves Corollámmal vezettem Towsonba, a kölcsönzött egyenruhám még mindig rajtam volt, a medált pedig végig a markomban tartottam.

23:40 volt, mire megérkeztem a Linden Grove-i idősek otthonába. Az éjszakai nővér, egy Ray nevű kedves férfi, aki mindig félretett anyámnak egy plusz pohár desszertet, szó nélkül beengedett.

Anyám felült az ágyban. Nem aludt. Olvasószemüveget viselt, és egy fénykép feküdt az ölében, képpel lefelé.

Rám nézett abban a nevetséges egyenruhában. Aztán a kezemben lévő medálra nézett.

– Ülj le, kicsim – mondta.

Leültem az ágy szélére.

Megfordította a fényképet.

Apró és fakó volt, olyan azonnali kép, amilyet a kórházakban szoktak készíteni. Két újszülött feküdt egymás mellett egy műanyag bölcsőben, egyforma fehér takarókba csavarva. Az egyik az öklét az arcához szorította. A másik ásított.

Valaki kék golyóstollal a fehér szegélyre ezt írta:

Claire és Ellie. Március 14. 6:02 és 6:09

– Te voltál az első – mondta anyám. – Hét perccel. Egész életedben siettél.

Nem tudtam megszólalni.

Így is tett.

Huszonegy éves volt, és szobalányként dolgozott a Whitmore-palotában. Eddie Bennett igazi létező volt. Egy haditengerészeti gépész segédje volt, Norfolkban állomásozott. Kedden házasodtak össze az alexandriai bíróságon. Öt hónappal később Eddie egy balesetben meghalt egy ellátóhajón a virginiai partoknál.

Két héttel a temetés után tudta meg, hogy ikrei lesznek.