Eltűnt személyeket hirdető plakátokat nyomtatott. Kopogott az ajtókon. Vigasztalta Emma anyját, Sofiát, miközben kamerák rögzítették, ahogy azt mondja, az egész közösség Emma biztonságos visszatéréséért imádkozik.

Maya megragadta a férje karját.

– Ma reggel a lakásunkban járt – suttogta.

„Miért?” – kérdeztem.

„Azt mondta, hogy valaki jelentett egy csőtörést. De nem volt szivárgás. Folyton Norát nézte. Megkérdezte, miért sír.”

Hideg megértés telepedett rám.

Greg tudta, hogy Nora meglátta őt.

Belépett a lakásba, hogy megtudja, beszélt-e a nő.

Mielőtt a rádiómért nyúlhattam volna, kinyílt az állomás bejárati ajtaja.

Egy szürke munkáskabátot viselő férfi lépett be.

Felismertem őt a tévéinterjúból.

Greg Halpern.

Úgy mosolygott Danielre és Mayára, mintha egy aggódó szomszéd lenne.

– Tessék – mondta. – Láttam, hogy kirohantál az épületből. Aggódtam, hogy történt valami.

Nora fuldokló hangot hallatott.

Az apjára vetette magát, és arcát a mellkasába temette.

Aztán a válla fölött lenézett, és rámutatott.

„Ő az az ember, aki elvitte Emmát.”

Greg mosolya eltűnt.

A tekintete Noráról a kesztyűs kezemben tartott sárga cédulára vándorolt.

Egy pillanatra őszintén féltnek tűnt.

Aztán az ajtó felé fordult.

„Zárjatok be minden kijáratot!” – parancsoltam.

Reynolds tiszt Greg és a bejárat közé lépett. Két másik tiszt közeledett szemközti oldalakról.

Greg felemelte a kezét.

„Ez őrület” – mondta. „Egy kislány. Fogalma sincs, mit látott.”

Figyeltem a szemét.

Nem Norára nézett.

A kulcsot nézte.

„Miért követte ezt a családot a rendőrségre?” – kérdeztem.

„Nem követtem őket. Aggódtam.”

„Aktív vészhelyzet idején azért hagyta ott a munkát, mert aggódott?”

„Bérlők. Ez a munkám.”

„A Fekete Oroszlán Tárolás is a munkád része?”

Arckifejezése fél másodpercre megváltozott.

Ennyi elég volt.

Ortiz a rádiójába beszélt, és azonnali egységeket kért a Black Lion Storage-tól. Megadta a raktár számát, és figyelmeztette őket, hogy egy eltűnt hároméves gyermek lehet bent.

Greg hallotta őt.

– Nem – mondta hirtelen.

Ez volt az első őszinte szó, amit kimondott.

Ortiz felé indult, de Reynolds elkapta a karját, és hátralökte.

„Ne menj be oda!” – kiáltotta Greg. „Nem érted!”

Közelebb léptem.

„Akkor magyarázd el.”

Nem szólt semmit.

Ortiz rádiója recsegett.

Az egységek négy percnyire voltak.

Négy percnek nem szabadna egy életnek tűnnie.

Azon a napon meg is történt.

Harmadik rész – B-17. egység
Ortiz nyomozó elment a raktárba, míg én az őrsön maradtam Nora családjával és a gyanúsítottal.

Vele akartam menni, de az elsődleges felelősségem az volt, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Greg nem tud senkit figyelmeztetni, és nem tud bizonyítékot megsemmisíteni.

Elvettük a telefonját, bezártuk egy kihallgatószobába, és elkezdtük átnézni a legutóbbi hívásait.

Nem volt hajlandó válaszolni a kérdésekre.

Az üvegen keresztül láttam, hogy tökéletesen mozdulatlanul ül. Az arca nyugodtnak tűnt, de az egyik lába gyorsan kopogott az asztal alatt.

Daniel a hallban ült, Nora az ölében. Maya térdelt le eléjük, és mindkét lánya kezét fogta.

„Emma miattam tűnik el!” – kiáltotta Nora.

– Nem – mondta Maya határozottan. – Egy rossz ember hazudott neked. Ez nem a te hibád.

– De én megmutattam neki.

– Azt hitted, segít.

„Édességet adott nekem.”

„Attól még nem a te hibád.”

Nora úgy nézett rám, mintha egy rendőr megerősítésére lenne szüksége.

Odaléptem és leültem mellé a székre.

„Amikor a felnőttek becsapják a gyerekeket, a felnőtt a felelős” – mondtam neki. „Nem a gyerek.”

„Még ha rámutatnék is?”

„Még akkor is.”

Ezen elgondolkodott.

„Emma mérges lesz rám?”

– Nem tudom, mit fog érezni Emma – válaszoltam őszintén. – De tudom, hogy segítesz nekünk hazahozni.

Életre kelt a rádióm.

„Cole, a Fekete Oroszlánnál vagyunk.”

Ortiz volt az.

Pár lépést arrébb léptem, de elég hangosan tartottam a hangerőt ahhoz, hogy Daniel és Maya is hallják.

A raktár egy régi ipari park mögött állt, az autópálya közelében. A B-17-es egység az utolsó sorban volt, legtávolabb az igazgató irodájától.

A rézkulcs illett a lakatba.

Ortiz megparancsolta a tiszteknek, hogy jelentkezzenek.

Nem érkezett válasz.

Felemelték a fémajtót.

Először üresnek tűnt a lakás.

Polcok, festékesdobozok, összehajtott ponyvák és számos doboz volt ott, amelyekre a lakópark neve volt felírva.

Aztán az egyik rendőr friss karcolásokat vett észre a betonpadlón.

Egy magas rétegelt lemez polcot többször is elmozdítottak.

A tisztek félrehúzták, és egy keskeny falapot találtak mögötte.

Még erősebben szorítottam a rádiót.

Ortiz Emma nevét kiáltotta.

Néhány másodpercig csend volt.

Aztán valami halványat hallottak.

Egy gyerek dúdol.

Emma egyik kedvenc dala, az anyja szerint.

A tisztek leszerelték a panelt.

Mögötte egy kis rejtett hely volt, ahol takarókkal, palackozott vízzel, kekszekkel, egy elemlámpással és Emma plüssnyulával voltak tele.

A sarokban pedig, még mindig rózsaszín pulóverében, Emma Ruiz ült.

Fáradt és rémült volt, de életben maradt.

Maya hangja félig zokogás, félig ima volt.

Daniel lehunyta a szemét, és olyan szorosan ölelte Norát, hogy a lány felnyögött.

Ortiz hangja remegett a rádióban.

„Megtaláltuk, Cole. Él.”

A hallban minden tiszt kiengedte a levegőt, amit négy napja benntartottunk.

A recepciós sírni kezdett. Reynolds elfordult és megdörzsölte a szemét.

Kinéztem a kihallgatószoba ablakán.

Greg hallotta a rádiót.

Amióta belépett az állomásra, most először tűnt el az önbizalma.