Alejandro halkan kifújta a levegőt.

“Köszönöm…”

Néhány másodperc múlva el akartam menni. Csak ez volt a szándékom. Egy apró szívesség egy idegennek, aki kedvességet tanúsított a gyerekem iránt.

De a kimerültség elfogott, mielőtt újra felülhettem volna.

Mély álomba merültem.

Amikor kinyitottam a szemem, a gép már ereszkedett a Felipe Ángeles nemzetközi repülőtér felé. Egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok. Aztán rájöttem, hogy Alejandro nem mozdult.

Pontosan ugyanabban a pozícióban maradt, hogy ne ébresszen fel.

– Majdnem két órát aludtál – mondta halvány mosollyal.

Gyorsan felültem, zavarban voltam.

„Sajnálom. Biztos teljesen elzsibbadt a vállad.”

Halkan felnevetett.

„Hidd el, átéltem már rosszabbat is.”

Közvetlenül a leszállás előtt egy légiutas-kísérő csendben odajött hozzánk.

„Mr. Montenegro, a biztonsági csapata a peronon várja önt.”

Tágra nyílt a szemem.

Biztonsági csapat?

Alejandro egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha remélte volna, hogy még egy kicsit elodázhatja ezt a pillanatot. Aztán rám nézett.

– Tényleg nem tudod, hogy ki vagyok, ugye?

Lassan megráztam a fejem.

„Alejandro Montenegro vagyok.”

A név úgy csapott belém, mint a mennydörgés.

Mexikóban mindenki ismerte a Montenegró családot. Az ország egyik leghatalmasabb üzleti birodalmát birtokolták: technológia, digitális banki szolgáltatások, ingatlanpiac, magánkórházak és oktatási alapítványok.

Alejandro Montenegro Mexikó egyik legbefolyásosabb magánvállalkozója volt.

Meredten bámultam, alig tudtam felfogni a mellettem álló férfit és a nevet, akit már számtalanszor hallottam a hírekben.

„Te vagy az… Alejandro Montenegro?”

Fáradt mosollyal bólintott.

„És hónapok óta te vagy az első, aki úgy bánt velem, mint egy átlagos utassal.”

Mielőtt válaszolhattam volna, rezegni kezdett a telefonja.

Csak illusztrációként
Az üzenet a leszállás előtt
Elolvasta az üzenetet, és láttam, hogy az arca azonnal megváltozik.

A nyugalom minden nyoma eltűnt.

„Mi az?” – kérdeztem.

Alejandro lassan felemelte a tekintetét. Elhalkult a hangja.

„Valeria… valaki még a leszállás előtt érdeklődött felőled.”

Amióta felszálltam arra a gépre, most először éreztem úgy, mintha eltűnt volna alattam a talaj.

A repülőgép alig ért földet a kifutópályán, amikor a szívem olyan hangosan kalapálni kezdett, hogy alig hallottam a motorokat.

„Ki kérdezősködött felőlem?” – suttogtam, és magamhoz öleltem Sofiát.

Alejandro visszacsúsztatta a telefonját a kabátjába, és egy pillanatig hallgatott.

Nem az a fajta ember volt, aki meggondolatlanul válaszol. Ezt már éreztem benne. Méregette a szavakat. Súlyt adott nekik.

Amikor végre megszólalt, a hangja nyugodt volt.

„Az egyik biztonsági emberem ellenőrizte a kamerákat az érkezési zónában. Egy férfi mutatja a képedet a repülőtéri alkalmazottaknak.”

Kifutott a szín az arcomból.

„Hogy néz ki?”

Alejandro figyelmesen nézett rám.

„Szürke öltöny. Drága óra. Negyven körüli.”

Lehunytam a szemem.

Nem volt szükségem további részletekre.

„Rodrigo az…”

Alejandro arca elsötétült.

– A volt férjed?

Bólintottam.

– Honnan tudta, hogy idejössz?

A válasz úgy érkezett hozzám, mint egy hideg kéz a torkomra. Eszembe jutott a búcsúüzenet, amit előző este küldtem egy régi barátomnak.

Ne aggódj, holnap repülök Mexikóvárosba.

Soha nem gondoltam volna, hogy az a barátom még mindig Rodrigóval beszélget.

„Valaki azt mondta neki…”

A repülőgép ajtaja kinyílt, és az utasok türelmetlenül felálltak, hogy távozhassanak. A folyosó gyorsan megtelt könyökökkel, táskákkal és nyugtalan hangokkal.

Alejandro felemelte az egyik kezét elém.

„Maradj ülve.”

“De-“

„Bízz bennem.”

Így hát maradtam.

Majdnem öt percig vonultak ki a többi utasok, amíg a kabin majdnem teljesen ki nem ürült. Aztán belépett három sötét öltönyös férfi, mindegyikük diszkrét fejhallgatót viselt.

Az első egyenesen Alejandróhoz sétált.

„Montenegró úr.”

“Állapot?”

“Megerősített.”

Az egyik férfi átnyújtott Alejandrónak egy tablettát.

A képernyőn egy kimerevített repülőtéri biztonsági kép látszott.

Rodrigo Salinas a csomagmegőrző közelében állt, és a telefonját az egyik alkalmazott felé tartotta. A képem betöltötte a képernyőt. Sofiát vittem magammal.

A kép mindössze két héttel korábban készült.

Hideg futott végig rajtam.

„Engem keres…”

– Igen – mondta Alejandro.

„De miért? Már mindent elvitt.”

A szavak kiszaladtak a számon, mielőtt megállíthattam volna őket.

„A ház. A pénz. A számlák. Minden.”

Alejandro egyenesen rám nézett.

“Nem.”

Felemeltem a tekintetem.

„Nem vitt el mindent.”

Néhány másodpercbe telt, mire megértettem.

Aztán még szorosabban öleltem Sofiát.

„A lányom…”

Alejandro bólintott.

„Azt hiszem, érte jött.”

Rodrigo valódi oka
Harminc perccel később egy, a jogosult személyzet és a vezetői járatok számára fenntartott különkijáraton keresztül hagytuk el a repülőteret.

Még soha nem láttam ehhez hasonlót.

Három fekete terepjáró várt kint járó motorral. Senki sem kiáltott. Senki sem esett pánikba. Senki sem pazarolta a mozdulatot. Alejandro körül minden ellenőrzött pontossággal mozgott.

Ő maga nyitotta ki a hátsó ajtót.

„Szállj be.”

Haboztam.

„Nem akarok bajt okozni neked.”

Halványan elmosolyodott.

„Higgy nekem. A baj előbb volt itt, mint mi.”

Abban a pillanatban csak azt tudtam, hogy Rodrigo engem keres.

Később megtudtam, mi történt a repülőtérnek az ő oldalán.

Miközben egy privát kijárat felé vezettek, Rodrigo ököllel a teherautója kormánykerekére csapott.

– Hogy érted azt, hogy már elment?

A repülőtéri biztonsági alkalmazott vállat vont.

„Egy különálló emelvényen keresztül távozott, uram.”

Rodrigo magában káromkodott, majd azonnal előkapta a telefonját.

„Ellenőrizted a telefon helyét?”

Egy nő válaszolt a vonal túlsó végén.

„Tíz perce kikapcsolta.”

Rodrigo hidegen elmosolyodott.