A fényképeket bámulta az archívumban, a naptárakat és Leticiát a műhelye előtt ábrázoló képet.
– Nem tudtam, hogy mindezt meg tudod csinálni.
Fájt hallani, bár már nem kellett volna helyreigazítania, amit rólam gondolt.
– Én sem tudtam, mennyi befejezetlen dolgot hagytam még.
Elkísértem az ajtóig.
Azon az estén Elisával, Beatrizzel és Ernestóval vacsoráztam a lakásomban. Vettünk ételt, különböző tányérokat használtunk, és nyitva hagytuk az ablakokat, mert a sütő túl meleggé tette a konyhát.
Senki sem említette Andrást.
Mondtam nekik, hogy a levéltár első nyilvános kiállítása lesz. Elisa megígérte, hogy korán érkezik. Beatriz megkérdezte, hogy segíthet-e a családok fogadásában.
Vacsora után Ernesto odalépett egy fényképhez a könyvespolcomon. Én voltam rajta, 22 évesen, egy doboz negatívot tartva.
– Ugyanolyan az arckifejezésed – jegyezte meg.
Ránéztem a képen látható lányra. Emlékeztem a munka iránti lelkesedésére, a hibázástól való félelmére, és arra, milyen könnyen elhitte, hogy a szerelemhez várakozás kell.
– Hiányzott – vallottam be.
A húgom átkarolta a vállamat.
– Megérkeztél.
Miután mindenki elment, kikészítettem a másnapi ruháimat. Betettem a személyi igazolványomat a táskámba, és ellenőriztem a kulcsaimat.
Az irodában egy ajtó várt rám, amin a teljes nevem állt. Otthon mosogatnivalók, egy új növény és üzenetek vártak rám, akik látni akartak.
Lekapcsoltam a villanyt anélkül, hogy megkérdeztem volna magamtól, mit tegyek, hogy valaki maradjon.
Terveim voltak a következő reggelre. És azok az enyémek voltak.
