Az udvarról mindenki hangja hallatszott, ahogy félbeszakították egymást, hogy valami jelentéktelen dologról beszéljenek. Carmen nevetett, amikor Rafael egy hagymát ejtett a cipőjére.
Az unokám felnézett rám.
– Ez igazi grillezés?
Átadtam neki egy meleg tortillát.
– Ez itt, igen.
A nagymamája és köztem ült. Míg a többiek azon tanakodtak, milyen zenét játsszanak, ő elkezdte mesélni, mi történt a focimeccsen.
Nem teherautókról vagy telefonhívásokról beszélt. Arról beszélt, hogy majdnem gólt szerzett, és egy barátjáról, aki elcsúszott a füvön.
Carmen közelebb húzta a székét az enyémhez. Hallgattuk az unokánkat, amíg be nem fejezte, anélkül, hogy az órára néztünk volna, és anélkül, hogy megkértük volna, hogy gyorsabban beszéljen.
Aztán salátát szolgált fel nekünk a tányérunkra. Még mindig nehezen tudta megítélni az adagokat, és túl sokat adott.
Egyikük sem kérte, hogy vonjon vissza valamit.
