A dokumentumok között volt egy Rafaelnek címzett levél másolata is.

„Ha most nem használjátok ki a lehetőséget, később minket fogtok megakadni a probléma miatt” – írta Mauricio.

Alább, gondos kézírásával, Rafael ezt írta:

„November 14-én szembeszálltam vele. Megígérte, hogy abbahagyja. Nem hiszek neki.”

Elenának abba kellett hagynia az olvasást.

A fia hangja ismét felhangzott lentről.

– Anya, az ügyvéd siet!

Elővette a telefonját.

– Később lemegyek. Szédülök.

– Nem leszünk sokáig ott.

– Később, Mauricio.

Letette a telefont, mielőtt a férfi válaszolhatott volna.

A mappa alján egy borítékot talált.

„Az én Elenám” – kezdődött a levél.

Rafael elmagyarázta, hogy egy ingatlanszektorbeli ismerősén keresztül értesült Mauricio ajánlatairól. Először azt gondolta, hogy egy beszélgetés elég lesz. Aztán jöttek a kölcsönök, a hazugságok, és egy túl tág meghatalmazás aláírására irányuló kérés mindkettejüktől.

Bizonyítékokat gyűjtött és konzultált Salvatierrával.

„Hamarabb kellett volna beszélnem veled. Szégyellem magam, azt hittem, egyedül is megbirkózom vele. Minden alkalommal, amikor mondani akartam neked valamit, arra gondoltam, mennyire fog fájni neked, és holnapra halogattam.”

Elena megszorította a levelet.

„Csütörtökön van időpontom az ügyvéddel. El akarok menni veled, és mindent le akarok tenni az asztalra. Ha azért olvasod ezt, mert történt velem valami, hívd fel. Az eredeti példányok nála vannak.”

Rafael kedden hunyt el.

Elena befogta a száját.

A lap alján a férje hozzátette:

„Ne hagyd, hogy a szomorúságodat a tehetetlenségnek higgyék. Láttam már, ahogy iskolát építettél egy árvíz után, és pénzt kerestél gyógyszerre, amikor szinte semmink sem volt. Kérj segítséget, Elena. Nem kell bizonyítanod az erődet, amikor egyedül vagy.”

Sírva hajolt az asztal fölé, kezében a levéllel.

Aztán kikereste az ügyvéd számát.

Salvatierra az irodájából válaszolt.

Amikor meghallotta, néhány másodpercig hallgatott.

– Elena asszony, holnaputánra volt egy időpontunk. A férje azt szerette volna, ha mindent átbeszélünk önnel.

Mesélt neki a beszélgetésről, amit kihallgatott, és a lent várakozó dokumentumokról.

– Ne írjon alá semmit – felelte. – Látnom kell azokat a papírokat. És segítene, ha egy kollégám is elkísérne.

A kollégám neve Camila Rojas volt. Ingatlancsalási és családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyekkel foglalkozott.

Elena felírta a nevét.

Mielőtt letette volna, feltett egy kérdést:

– Elküldte a fiammal a dokumentumokat?

– Nem. Semmilyen kommunikációm nem volt vele.

Elena lehunyta a szemét.

Az utolsó kétség is eltűnt.

Negyven perccel később lejött.

Mauricio és Vanessa a konyhaasztalnál ültek. Több iratot is elhelyeztek, amelyeken apró sárga fülecskék jelezték, hol kell aláírnia.

Ugyanaz az asztal, ahol Elena segített a gyerekeinek a házi feladatban.

„Ezek olyan eljárások, amelyek elűzik az aggodalmaidat” – magyarázta Mauricio.

Vanessa tollat ​​nyújtott neki.

Elena nem fogadta el.

– Ki készítette ezt elő?

—Salvatierra irodája.

– Épp most beszéltem vele.

Mauricio egy pillanatra elnézett.

– Akkor lesz némi zavar. Egy kollégám hozzájutott néhány nyomtatványhoz.

Elena leült.

Elolvasta az első oldalt. Nem kellett minden egyes kifejezést megértenie ahhoz, hogy felismerje a közigazgatási hatásköröket, a banki tranzakciókat és a vagyonnal kapcsolatos aktusokat.

– Azt mondtad, hogy az apád ügyvédjétől származnak.

– Anya, ott keresed a bajt, ahol nincs.

Felnézett.

– Ülj le, Mauricio!

Már kezdett felkelni. Anyja hangja megállította.

Ugyanaz a nyugodt hang volt, amellyel gyerekként arra kényszerítette, hogy a végéig meghallgasson egy magyarázatot.

Elena letette az asztalra a vevőnek címzett e-mail másolatát.

Vanessa letette a tollat.

– Apád tudta, mit csinálsz – mondta Elena. – Hallottam a hívásodat a temetés napján.

Mauricio elsápadt.

– Nem értetted.

– Megértettem, hogy szükséged van egy határozatra, hogy átvedd az irányítást az ügyeim felett.

– Segíteni akartunk neked.

– Akkor magyarázd el, miért mondtad, hogy bármit is aláírsz.

Olyan hosszú volt a csend, hogy hallani lehetett a hűtőszekrény motorjának zúgását.

Mauricio sírni kezdett.

– Sok pénzzel tartozom.

Elenát azonnali és fájdalmas együttérzés hasította belé.

A fia feléje hajolt.

– El sem tudod képzelni, mekkora nyomást gyakorolnak rám.

– Kérhettél volna tőlem segítséget.

– Apu sosem akart hallgatni.

– Apád nem akarta eladni a házunkat.

Mauricio a tenyerével az asztalra csapott.

– Ez túl sok föld egy embernek!

Elena kissé hátrébb lépett.

A saját kezére nézett.

Ekkor döbbent rá, hogy kimondta azt, amit hónapok óta gondolt.

Megszólalt a csengő.

Salvatierra és Camila pár perccel később érkeztek. Elena engedélyt adott nekik, hogy ne kelljen újabb hívásra várniuk.

Az ügyvéd kérte, hogy megtarthassák a dokumentumokat átnézésre. Mauricio megpróbálta felvenni őket, de Elena a mappára tette a kezét.

– Te hoztad őket nekem.

Vanessa a táskáját kereste.

– Semmi közöm a kölcsönökhöz.

Kamilla ránézett.

— Azt is tisztáznunk kell, hogy milyen szerepet játszott ezen dokumentumok elkészítésében.

Vanessa ismét leült.

Úgy tűnt, már nem siet annyira a magyarázatokkal.

Azon a délutánon Mauricio és ő elmentek.

Elena becsukta az ajtót, és nekidőlt, amíg Andrés kopogott.

Édesanyja tanácsára átszállt, és még aznap este megérkezett.

Átölelte a folyosón. Elena megőrizte a nyugalmát az ügyvédek előtt, de amikor megérezte maga körül legidősebb fia karjait, remegni kezdett.

Andrés bevitte a konyhába és mindent meghallgatott.

Aztán elővette a telefonját.

– Mauricio kért tőlem egy levelet, amiben azt írod, hogy feledékeny vagy. Nem én írtam. Azt mondtam neki, hogy gyászolsz.