Noah nem. Walternek hívott. Néha nem hívott semmire.

Nem erőltettem.

Januárban hárman autóval mentünk Cedar Hollow-ba. A Maple Streeten most egy emlékmű áll, egy gránitfal, rajta a földrengésben elhunyt negyvenegy ember nevével. Emily neve nincs rajta. Soha nem lett volna szabad rajta lennie.

Ruth Carter neve sincs ott. 2005-ben halt meg az oregoni Medfordban. Márciusban találtam meg a sírját. Sokáig álltam ott. Nem bocsátottam meg neki. De már nem is gyűlöltem. Gyászolta a húgát, félt az unokahúgáért, és szörnyű döntést hozott. Megértettem a gyászt és a szörnyű döntéseket.

Emily hamvait áprilisban Carol mellé temettük. Noah végig egy megyei kartondobozban tartotta őket. A hátizsákjában, a boríték alatt hordta őket. Csak azon a napon tudtam meg, amikor eltemettük Emilyt.

„Nem akartam a motelben hagyni” – mondta.

Névtelenül fizettem Brenda fiának az orvosi számláit. Aztán megkértem Dolly tulajdonosát, hogy hozza létre azt, amit most Csütörtöki Alapnak hívunk. Minden gyerek, aki éhesen érkezik, kap étkezést. Nincsenek kérdések, nincs vezetői jóváhagyás. Minden hónapban a Hayes Structural kapja a számlát. Brenda vezeti. Jól csinálja.

És minden csütörtökön este 7:10-kor még mindig elmegyek Dollyhoz.

De már nem ülök egyedül.

Lily csokicsipszes palacsintát rendel vacsorára, mert az anyja is azt szokta rendelni. Ő ezt nem tudja. Még nem mondtam el neki. Majd egyszer elmondom.

Noah rendelt egy sajtburgert. Most már megette az egészet.

Múlt csütörtökön megint esett az eső. A parkoló lámpái elmosódtak, mint az első estén. Lily a papír alátétet színezte. Noah csendben volt, és az ablakon kinézett az utca túloldalán lévő helyre, ahol az anyja szokott parkolni.

„Régen ott ült” – mondta. „Nézte, ahogy eszel. Azt mondta: »Majd egyszer, kicsim. Majd egyszer.«”

– Bárcsak bejött volna – mondtam.

„Én is.”

Csipegetett egy sült krumplit. Aztán anélkül, hogy rám nézett volna, kimondta.

„Nagyapa, odaadnád a ketchupot?”

Nem válaszoltam azonnal. Nem tudtam.

Felnézett rám, kicsit aggódva, mintha valami rosszat tett volna.

Átcsúsztattam a ketchupot az asztalon.

– Bármikor, kölyök – mondtam. – Bármikor.

Kint az eső folyamatosan esett az utca túloldalán lévő üres térre. De az ablak melletti fülke tele volt.

Jogi nyilatkozat: Ez a kitalált történet kizárólag szórakoztatási célokat szolgál. Nem képvisel semmilyen személyt vagy szervezetet, és nem ösztönöz nem megfelelő viselkedésre. Mesterséges intelligencia segítségével készült.