„A legrosszabb dolog, amit azon az estén mondtam, az volt, hogy amíg élsz, semmi bajom. Soha nem kérdeztem meg, hogy élsz-e.”
Elmentettem. Hónapokkal később beleegyeztem, hogy kávézunk. Busszal érkezett, a munkájáról beszélt, és anélkül kért bocsánatot, hogy a „vicc” szót is megemlítette volna.
Nem azonnal újjáépítettük a családunkat. Megtanultunk úgy beszélni, hogy minden mondatunkban ne szerepeljen pénz.
Eladtam a nagy házat, és vettem egy kisebbet a Chapala-tó közelében. Vittem magammal könyveket, néhány fényképet és az asztalt, ahol Teresa vasárnaponként kenyeret dagasztott.
Berta eljött megnézni, és úgy döntött, hogy a konyhába jobb serpenyőkre van szükség. Nicolás a következő hétvégén megjelent egy dobozzal tele.
Nem volt 50 vendég a 66. születésnapomon.
Hatan ültünk az asztal körül: Nicolás, a felesége, a két unokám, Berta és én. Pozolét ettünk, és egy kissé görbe tortát, amit a lányok díszítettek fel.
Mielőtt elfújta volna a gyertyát, a kisunokám az ölembe telepedett.
– Mit rendeltél, nagyapa?
Ránéztem apám órájára, amit most már minden nap viselt. Aztán a fiamra néztem, ahogy kávét szolgál fel, Bertára, aki a lányokkal vitatkozik az utolsó epernél, és a kivilágított tóra az ablakon túl.
– Még semmi – feleltem. – Hadd gondolkodjam, szükségem van-e valamire.
A lány a mellkasomra hajtotta a fejét, és várt.
Senki sem sietett sehova. Senki sem nézte, mennyit engedhetek meg magamnak. Amikor megfújtam a sípot, a lányok tapsoltak, Nicholas pedig a szék mögül megölelt.
Ott álltam, a karjaival a vállam körül, miközben ők kiosztották a tortát.
