Nyolc hónapja feküdt kómában a várandós feleségem. A főorvos azt tanácsolta, készüljek fel rá, hogy egyedül kell felnevelnem a gyermekünket. A fordulópont azonban akkor jött el, amikor az éjszakai takarító unokája – fittyet hányva a kórházi szabályokra – egy üvegnyi termőföldet hozott a szülővárosából a 312-es szobába. „Ébredjen fel, Rachel néni” – suttogta, miközben a földet a feleségem hasához szorította. Rachel ujjai megrándultak. Aztán kinyitotta a szemét, tekintete a kislányra szegeződött, és a csuklómba markolt: „Azok az emberek, akik ezt tették velem, még mindig itt vannak a kórházban.”

Közelebb húztam a székemet, és az ujjaimat az övébe fontam. „Bármi.”

– Az orvosok szerint valószínűleg semmiről sem voltam tudatában. – Nyelt egyet. – De igen. Nem alvás volt. Olyan volt, mintha bezártak volna egy szobába falak, világítás, padló nélkül. Nem tudtam mozdulni. Még a saját kezeimet sem találtam. Azt hittem, meghaltam, és senki sem szólt nekem.

„Istenem, Rach.”

– De jött valaki – mondta. – Egy kislány.

Felállt a szőr a karomon.

„Velem ült abban a sötétben. Sosem láttam pontosan az arcát, de mindig tudtam, hogy ott van. Fogta a kezem. Dalokat énekelt nekem, fele angolul, fele spanyolul. Mesélt egy folyóról, amelynek a partján fehér virágok voltak, és arról, hogy a babák már születésük előtt érezhetik a szeretetet.”

Rachel hangja elvékonyodott. – És újra meg újra ugyanazt mondta. – Ne adja fel, Miss Rachel. A férje sír. Vissza kell mennie hozzá.

Nem tudtam megszólalni. A szoba megdőlt.

– Rachel – szólaltam meg végül –, láttam. Ineznek hívták. Egy üveg földdel jött be, és a hasadra tette. Sárga ruhát viselt. Azt mondta, a nagymamája takarít itt éjszaka.

Tágra nyílt a szeme. „Láttad. Akkor nem én találtam ki.”

„A saját szememmel láttam őt.”

A kézfejét a szája elé szorította. Olyan gyorsan felálltam, hogy a szék súrolta a sarkát.

– Meg fogom találni őket – mondtam. – Mindkettőjüket. Szeretném rendesen megköszönni. Vigyek annak a gyereknek egy nevetségesen sok fagylaltot.

„Owen, várj.”

De én már az ajtóban voltam.

A lift egy örökkévalóságig tartott. A második emeleten a 204-es szoba felé fordultam, a zsúfolt raktárhelyiség felé, ahol az éjszakai takarítók gyülekeztek. Számtalanszor elmentem már előtte hajnali órákban, általában egy kihűlő kávéval a kezemben, és mindig halk hangokat és egy felmosóvödör nyikorgását hallottam az ajtó mögött.

Kinyitottam.

A szoba üres volt. Nem volt rend, nem takarították ki estére. Üres. Csupasz polcok, csupasz padló és egy halvány téglalap a falon, ahol régen egy hirdetőtábla lógott. A levegőben az a lapos, zavartalan íz volt, mint egy olyan szobában, amelyet évek óta senki sem használt.

Addig álltam az ajtóban, amíg meg nem csengett a fülem.

Aztán lementem a hallba, ahol Gloria az éjszakai műszakban dolgozott a recepción. Apró gyöngyökből álló olvasólánc volt a nyakában, és olyan módon nézett rám a szemüvege fölött, hogy úgy éreztem magam, mintha ő lennék az egyetlen ember az épületben.

– Gloria – mondtam, és megpróbáltam úgy hangzani, mint egy átlagos férfi. – Egy Rivera nevű takarítónőt keresek. Éjszakai műszakban dolgozik. Néha elhozza az unokáját, Inezt. A lány sárgát visel.

Gloria abbahagyta a gépelést. Levette a szemüvegét.

– Rivera? – kérdezte lassan. – Drágám, tizennégy éve dolgozom ennél az asztalnál. Nincs Riveránk.

„Idősebb, spanyol ajkú, csendes. A kislány a feleségem szobájában volt.”

– Az éjszakai gondnokunk Walt Dempsey. Már egy tucat éve itt van, és nagyjából annyira nem nagymama, amennyire csak lehet. – Megkocogtatta a billentyűket, és összevonta a szemöldökét. – És a kórház nem engedi, hogy a gyerekek éjszakai műszakba menjenek, Owen. Soha. Ez egy kemény szabály.

Nevettem, mert nem volt más dolgom. „Beszéltem vele. Öt percig volt bent a szobában.”

– Éppen most nézegetem a bérszámfejtést – mondta Gloria gyengéden. – Minden nevet megnézek. Rivera nincs sehol.

Hátráltam a pulttól. Az elmém folyamatosan ésszerű magyarázatokat kínált, mint egy eladó, aki blokkokat osztogat, de egyik sem illett ahhoz, amit addig néztem.

Kettesével mentem fel a lépcsőn, mert nem bírtam a liftet. Amikor beléptem a szobánkba, Rachel felült, Theo a mellkasához simult, arca felém fordult, reménykedve.

„Megtaláltad?”

Lassan becsuktam az ajtót. „Nincsenek feljegyzések róla, Rach. És a nagymamájáról sem. Gloria azt mondja, hogy soha senki, akit Rivera-nak hívtak, nem dolgozott itt.”

A remény lehervadt az arcáról. Lenézett a fiunkra, majd tekintete a vállam felett az ablakra siklott.

Megfordultam.

Az eső bepárásította az üveget. A ködben pedig tökéletesen tisztán látszott egy apró kéznyom, öt apró ujj és egy kerek tenyér, sárral bekenve.

A gyomrom a padlóra csúszott.

Mert a nyomat nem az ablak belső oldalán volt.

Kívül volt.

És a harmadik emeleten voltunk.

3. rész: A nő az 1997-es fényképen
Mielőtt szabad lettem volna gondolkodnom, felhívtam a biztonságiakat. Perceken belül két rendőr érkezett, az egyik magas és fáradt, a másik elég fiatal ahhoz, hogy a jelvénye még újnak tűnjön. Egy ápolónő követte őket, egy soha nem használt zseblámpával a kezében.

Megvizsgálták az ablakot. Kihajoltak, ameddig a keret engedte, és levilágítottak a téglára.

– Nincs párkány – mondta végül az idősebb tiszt. – Nincs erkély, nincs ereszcsatorna. Semmi, amire egy ember rá tudna állni, uram. Semmi, amire egy gyerek fel tudna mászni.

„Akkor hogy került oda egy kéznyom?”

Szinte együttérző pillantást vetett rám. „Levesszük a külső kamera felvételeit. Csak ezt ígérhetem.”

Semmit sem töröltek le. Fényképeket készítettek. Elmentek, és a rájuk törő csend még sűrűbb volt, mint korábban.

Rachel nem mozdult. Olyan szorosan ölelte Theót, hogy attól féltem, felébreszti, és apró, gyors remegésekben remegett, mint egy drót a szélben.

– Owen, lépj arrébb az ablaktól! – suttogta.