Titokban eladtam a házamat öt nappal karácsony előtt, mert a feljogosítva viselkedő családom megígérte, hogy a bőröndjeikkel együtt megjelennek a küszöbömön – annak ellenére, hogy kerek perec megmondtam nekik: idén nem én tartom a vendégséget. Tíz éven át tizenhét hálátlan rokon kezelt úgy, mint egy fizetetlen cselédet, egy ingyenes szállodát és egy feneketlen bankszámlát. Amikor végre nemet mondtam, a Facebookon „lusta és önző” dögnek hordtak el, és azért is útnak indultak. Így amikor anyám december 20-án mézesmázos hangon felhívott, hogy bejelentse, két órányira vannak és éhen halnak, arra számított, hogy a forró tűzhely felett görnyedve talál. Azt azonban nem tudta, hogy én eközben egy visszhangzó, teljesen üres nappaliban álltam – és azt figyeltem, ahogy az új tulajdonosok beállnak a kocsibejáróra.
„Ha még egyszer úgy jönnek be a házamba, mintha egy ingyenes szálloda lenne, akkor idén karácsonykor nem nyitom ki az ajtót – még akkor sem, ha kint állnak és sírnak.”…
