Majdnem felnevettem.
Mert Áron elfelejtett valami nagyon fontosat.
Pontosan tudtam, hol a helyem.
Egyszerűen hagytam, hogy elfelejtse, milyen hatalmas erő rejlik benne.
Elértem a sugárhajtású gép magánfolyosójának végét.
Az egyik légiutas-kísérő sietve felém jött.
„Asszonyom?”
Megálltam.
Idegesnek tűnt.
Mögötte egy újabb legénységi tag bukkant fel. Aztán még egy.
Nem néztek rám szánalommal.
Sokkal inkább tisztelettel néztek rám.
Az idősebb légiutas-kísérő lehalkította a hangját.
„Lemondjuk a járatot?”
Ránéztem.
Egy pillanatig nem értettem.
Aztán megláttam az apró arany emblémát az egyenruháján.
A családom repülőtársasága.
Természetesen.
Aaron sosem tudta, hogy a sugárhajtású repülőgép, amit büszkén vállalati repülőgépének nevezett, technikailag nem a cége tulajdonában van.
A családom egyik holdingjához tartozott.
Majdnem két évig használta.
És soha nem javítottam ki.
– Még nem – suttogtam.
A kísérő azonnal bólintott.
„Igen, asszonyom.”
A kabin ajtaja felé pillantottam.
A keskeny üvegpanelen keresztül láttam Aaront.
Még mindig a helyemben ült.
Jázmin mellette állt.
Valamit súgott a fülébe.
Az arckifejezése ellágyult.
Boldognak látszott.
Évek óta először jöttem rá valamire, ami sokkal jobban fájt, mint az árulása.
Nem félt elveszíteni engem.
Még egy kicsit sem.
Őszintén hitte, hogy nincs máshová mennem.
Visszafordultam a legénység felé.
„Mindenkit tartsatok a fedélzeten.”
A főgondnok habozott.
„Biztos vagy benne?”
“Igen.”
Mosolyogtam.
„Hadd élvezzék a repülést.”
Aztán lementem a lépcsőn.
Abban a pillanatban, hogy a sarkam a privát terminál padlóját érte, rezegni kezdett a telefonom.
Egyszer.
Kétszer.
Aztán folyamatosan.
A képernyőre pillantottam.
Harminchét nem fogadott hívás.
Huszonhárom üzenet.
A legtöbb olyan szám volt, amit nem ismertem fel.
Aztán egy üzenet felkeltette a figyelmemet.
Daniel: Kérlek, mondd, hogy nem most szálltál le a gépről.
Daniel volt Aaron pénzügyi igazgatója.
És az elmúlt hat hónapban ő volt az egyik azon kevés ember közül a Prescott Technologies-nél, akik még mindig őszinte tisztelettel bántak velem.
Beírtam:
Én: Megtettem.
A válasz szinte azonnal jött.
Daniel: Alyssa, beszélnünk kell. Most azonnal.
Mereven bámultam az üzenetet.
A hüvelykujjam a képernyő fölé lebegett.
Aztán megjelent egy másik üzenet.
Daniel: Van valami, amit tudnod kell Jázminról.
Megállt a szívem.
Kétszer is elolvastam.
Aztán harmadszor is.
Jázmin.
Tudtam, hogy valami baj van azzal a nővel, attól a pillanattól kezdve, hogy Aaron felvette.
Nem azért, mert flörtölt vele.
Ez önmagában nem volt elég.
Így nézett rám.
Mindig mosolyogva.
Mindig udvarias.
Mindig óvatos.
De egyszer sem nézett rám úgy, mint egy beosztott a vezérigazgató feleségére.
Úgy nézett rám, mintha arra várna, hogy eltűnjek.
Beírtam:
Én: És mi van vele?
Három pont jelent meg.
Eltűnt.
Újra megjelent.
Akkor Dániel küldte:
Daniel: Nem túlzásba vitt szöveges üzenetküldés.
Összeráncoltam a homlokomat.
Mielőtt válaszolhattam volna, érkezett egy újabb üzenet.
Daniel: És ne bízz senkiben Aaron belső körében.
Lezártam a telefonomat.
Azon a reggelen először a haragomat valami hidegebb váltotta fel.
Gyanú.
Húsz perccel később egy fekete szedán hátuljában ültem.
A sofőr egy olyan személy volt, akit a családom alkalmazott tizenkilenc éves korom óta.
Nem tett fel kérdéseket.
Egyszerűen csak vezetett.
Az ablakon keresztül néztem, ahogy elsuhan a város.
Négy év.
Négy év házasság.
Négy éven át úgy tettem, mintha nem venném észre az apróságokat.
A késő esti megbeszélések.
A megmagyarázhatatlan átutalások.
Az új fiókok.
A hirtelen változások Aaron jelszavaiban.
Ahogy elkezdte kijelzővel lefelé tartani a telefonját.
Ahogy Jázmin valahogy belekeveredett olyan döntésekbe, amik korábban rajtam keresztül jöttek.
Mindent észrevettem.
Egyszerűen nem akartam elhinni.
Mert a szerelem butává teszi az intelligens embereket.
És nagyon, nagyon buta voltam.
Megszólalt a telefonom.
Az anyám volt az.
Válaszoltam.
„Alyssa.”
A hangja nyugodt volt.
Túl nyugodt.
„Anya?”
„Egyedül vagy?”
“Igen.”
“Jó.”
Szünet.
Aztán mondott valamit, amitől összeszorult a gyomrom.
„Apád azt akarja, hogy hazajöjj.”
Kibámultam az ablakon.
“Miért?”
– Azt mondja, itt az ideje.
„Mire van itt az ideje?”
Újabb szünet.
Majd:
„Hogy ne védjük többé Aaront.”
Lehunytam a szemem.
Tehát tudták.
Persze, hogy tudták.
A családom évek óta tudott róla.
Látták, ahogy milliárdokat költök egy olyan emberre, aki egyre inkább úgy viselkedett, mintha a létezésem kellemetlenséget okozna neki.
– Anya – suttogtam –, mennyit tudott apa?
„Az egészet.”
Összeszorult a torkom.
„A pénz?”
„Az egészet.”
„A szabadalmak?”
„Az egészet.”
Nyeltem egyet.
– És Áron?
Anyám nem válaszolt azonnal.
Mire végre megszólalt, a hangja megváltozott.
„Sokkal kevesebbet tud, mint amennyit hisz.”
A Prescott Technologies központjában Aaron ünnepelt.
A magángépes incidens már viccé vált, mielőtt a gép egyáltalán leszállt volna.
Valaki felvette azt a pillanatot, amikor elsétáltam.
Ebédidőre a videó már több vezetői csoportos beszélgetésen is keringett.
Három órára valaki névtelenül közzétette az interneten.
A felirat így szólt:
„Egy milliárdos vezérigazgató elkényeztetett felesége hisztizik, miután a titkárnő elfoglalta a helyét.”
A megjegyzések brutálisak voltak.
Áron nem állította meg őket.
Sőt, Daniel szerint nevetett, amikor valaki megmutatta neki a posztot.
Jázmin mellette ült az irodájában.
Egy fehér ruhát viselt, ami gyanúsan hasonlított arra, amit egyszer vettem neki.
Keresztbe tette a lábát.
– Gondolod, hogy visszajön?
Áron hátradőlt a székében.
„Mindig így tesz.”
Jázmin elmosolyodott.
„Nagyon biztosnak tűnsz.”
„Az vagyok.”
Felvette a telefonját.
Nem jöttek üzenetek tőlem.
Nincsenek hívások.
