1. RÉSZ
Az ajtóba beszorult véres nyíl ráébresztette Julián Cárdenast, hogy az életébe kerülhet, ha az utolsó falat vizét odaadja három idegennek.

Hajnal már éppen narancssárgára kezdte festeni a Csivava-hegységet, amikor leguggolt a tárgy elé. A hegyét friss vér foltozta, és egy fekete szövetdarab lógott a tollakról. Julián mögött mozdulatlanul állt a három utazó, akiket előző délután felszedett.

Don Tomás, egy ősz hajú, évek utazásától megkeményedett arcú apacs szólalt meg először.

– Már tudják, hogy segítettél nekünk.

Julián felnézett.

-Ki az?

A 16 éves fiú, Saul, egy kis bőrtáskát szorított a mellkasához. Amália, a velük utazó fiatal nő, úgy figyelte a dombokat, mintha egy puskát várna bármelyik sziklából.

– Azok a férfiak, akik azt akarják, amit mi viszünk – felelte Thomas.

Julián apja halála óta egyedül élt. Vályogháza néhány órányira volt a legközelebbi várostól, szárazföldön megbújva, ahol néhány szarvasmarha tenyésztésével, kerítések javításával és a szomszédos tanyákon végzett szezonális munkával kereste a kenyerét. Nem sok minden volt neki: egy öreg ló, egy örökölt puska, elhasználódott szerszámok és egy kút, amit az apja megtiltott neki betölteni, még akkor is, amikor kezdett kiszáradni.

Előző délután Tomást, Amaliát és Saúlt egy száraz mesquite fa mellett fekve találtam.

A halál szélén álltak.

Julián csak pár kortyot ivott a kulacsából. Neki is szüksége volt arra a vízre, hogy visszajusson, de eszébe jutott valami, amit az apja, Eusebio mondott neki gyerekkorában: senkinek sem szabad kiszámítania, hogy milyen árát teszi a kedvesség egy haldokló embernek.

Átadta a kulacsot.

Tomás ivott először, majd továbbadta Amaliának. Saúl itta az utolsó kortyokat. Aztán Julián kemény tortillákat és hideg babot osztott meg, és végül egészen hazafelé vitte őket.

Útközben észrevette, hogy folyton hátranéznek.

Ahogy leszállt az éj, egyetlen távoli lövést hallottak.

Később, amikor mindenki pihenni próbált, egy ló fújtatott odakint.

Julian kiment puskával készenlétben, és több férfi lábnyomait találta a karám körül.

Most ott volt az a nyíl.

„Tudnom kell, mibe kevertek bele” – mondta.

Tamás Saulra nézett.

A tinédzser elővette a bőrtáskát, és egy időtől megsötétült fémmedált tett az asztalra. Közepére két vonalat véstek, amelyeket egy kör keresztezett.

Julian hideg futott át rajta.

Egy sarokba ment, felvette apja puskáját, és a medál mellé helyezte.

Ugyanezt a szimbólumot vésték a fenékbe.

Amália kinyitotta a szemét.

– Kié volt?

– Az apámtól.

Tamás lassan közeledett.

– Eusebio Cárdenas?

Julian hátrébb lépett.

– Honnan tudod a nevét?

Senki sem reagált azonnal.

Tomás elmagyarázta, hogy évtizedekkel ezelőtt több apacs család megállapodást kötött a környékbeli kis farmerekkel. A dokumentum elismerte a generációk óta használt földekhez, forrásokhoz és útvonalakhoz fűződő jogokat. Az évek során egy befolyásos család megsemmisítette a feljegyzéseket, megvesztegette a hatóságokat, és különböző okiratokat mutatott be.

A három utazó talált egy nyomot az eredeti dokumentummal kapcsolatban.

– És mi köze ehhez apámnak?

Tomás a puskára mutatott.

– Ezt a szimbólumot csak azok kapták, akik megesküdtek a bizonyítékok védelmére.

Julian ezután három furcsa parancsra emlékezett vissza, amelyeket Eusebio megszállottan ismételgetett: soha ne add el a házat, soha ne rombold le a kutat, és soha ne bízz senkiben, aki túl sokat kérdezősködik azokról a földekről.

Gyerekként azt gondolta, hogy ezek csak furcsaságok.

Apja halála után nagybátyja, Rogelio még megpróbálta rábeszélni, hogy adja el.

– Ez a föld értéktelen – mondta neki. – Add el, mielőtt itt temetnek el, mint az apádat.

Julian mindig visszautasított.

Tomás még mindig a puskát vizsgálgatta, amikor Amalia kimutatott az ablakon.

Több fény is feltűnt egy dombon.

Lovasok.

Julian 7-et számolt.

Az elöl haladó férfi körülbelül 60 méterre a háztól megállította a lovát.

Julian érezte, hogy meghűl benne a vér.

Rogelio Cárdenas volt az, a saját nagybátyja.

„Julian!” – kiáltotta. „Add át azokat az embereket, és senkinek sem esik bántódása!”

Julian kiment az ajtóhoz a puskával.

– Mióta kergeted a kiszáradt embereket a hegyeken keresztül?

Rogelio humortalanul elmosolyodott.

– Amióta elkezdték ellopni a családomhoz tartozó dolgokat.

– Ők is a családom.

Rogelio arckifejezése megváltozott.

– Pontosan ezért kellene engedelmeskedned nekem.

Julián mögött Tomás jelent meg.

– Nem loptunk semmit. Találtunk valamit, amit a Cárdenas család generációk óta próbál eltüntetni.

Rogelio felemelte a fegyverét.

– Öreg, fogd be a szád!

Ekkor Julianus megértette, hogy nagybátyja ismeri a szimbólumot, a medált, és talán Euszebiosz titkát is.

Saul átnyújtott neki egy kis jegyzetfüzetet, amit Julian holmijai között találtak, miközben takarókat kerestek. Az apjáé volt. Több oldalt is kitéptek, de az egyiken még mindig látszott a szimbólum.

Lent egy mondat állt:

„A kút alatt.”

Kint Rogelio ismét kiáltott.

– Van 5 perced.

Julian a ház mögötti régi kútra nézett.

Odafutott a három utazóval. Néhány szikla alatt egy földdel borított dobozra bukkantak. Benne egy térkép volt.

Három márka volt rajta rajzolva.

Az egyik megfelelt a háznak.

Egy másik a kút mellett volt.

Az utolsó a hegység egy mély területére mutatott.

Tamás elsápadt, amikor meglátta.

—A menedékhely.

– Milyen menedékhely?

Mielőtt válaszolhatott volna, Amália felemelte a fejét.

A lovasok már körülvették a házat.

Aztán Rogelio kiáltott valamit, amitől Julián lélegzetét is elállta.