1. RÉSZ
Az első baba sírás nélkül született, miközben vihar rázta meg Chihuahua síkságait, és az édesanyja újra és újra azt ismételgette, hogy nem veszítheti el a gyermekeit is, miután 4 hónappal korábban eltemette a férjét.

Natalia Fuentes egyedül utazott egy szekéren Galeana felé, ahol nővére, Clara szobát, meleg ételt és egy bába segítségét ígérte neki. Ikreket várt, és mindössze hét vagy nyolc hónapos volt, amikor a gyötrő fájdalom arra kényszerítette, hogy elengedje a gyeplőt.

A lovak teljesen szürke ég alatt álltak meg. A távolban villám csapott a hegyláncba.

– Még ne. Kérlek, még ne.

Mióta férje, Diego, meghalt a Santa Eulalia bányában történt összeomlásban, Natalia bútorokat, szerszámokat, sőt még az esküvői óráját is eladta, hogy kifizesse az adósságait. Diego családja nem segített neki. Anyósa, Elvira, azt állította, hogy ha Natalia nem tudja eltartani a gyerekeket, akkor adja át őket „egy tekintélyes nevű és földdel rendelkező családnak”.

Natalia inkább elmenekült, mintsem hogy újra meghallgassa.

Egy újabb összehúzódás döntötte össze az ülésen.

Aztán megjelent egy lovas.

Délről jött, sötét gesztenyebarna lovon lovagolt. Magas volt, széles vállú, és fekete kalapot viselt. Néhány lépésnyire megállt, mintha megértette volna, hogy egy nő egyedül is ugyanúgy félhet egy idegentől, mint a vihartól.

– Uram, ő a herceg?

Natalia megpróbált válaszolni, de a fájdalom elintézte.

A lovag bajója.

Mateo Salgado vagyok. Nem megyek a közeledbe, ha nem akarod.

Újabb fájás következett. Natalia vakon keresett támasztékot, és végül a ruhája ujjába kapaszkodott.

—Hogyan élhetsz tovább?

—7 hónap… 8. kvíz.

Mateo a hasára nézett.

– Babáról van szó?

-Ikrek

A kifejezés megváltozott

– Milyen gyakran jelentkeznek a fájások?

– Dehogyis. Csak a húgomhoz akarok eljutni.

Mateo a Galeana felé vezető útra nézett.

—Nincs va egy llegar.

– Oda kell jutnom

– Nincs ezzel kínzás.

Natalia lo miró dühösen.

—Nem tudom, mit szólok hozzá.

-Nem. De tudom, mikor kell valakinek fedél a feje fölé, mielőtt útra lenne szüksége.

Kevesebb mint 2 kilométerre egy elhagyatott viskó állt, amely egy régi tanya tulajdonában volt. Mateo átvette a gyeplőt, és egy ösvényen vezette a szekeret, miközben elkezdett esni az eső.

Amikor megérkeztek, Natalia megpróbált egyedül leszállni. Felmondta a szolgálatot a lába.

A csapda Mateo

-Sajnálom

—Kérlek, mit?

– Amiért arra kényszerítettem, hogy cipeljen.

– Nem kényszerít senkit.

Óvatosan vitte be. A kunyhóban egy priccs, egy asztal, egy tűzhely és egy törött mosdótál volt.

Mateo kiengedte a tüzet.

Aztán Natalia ruhája hirtelen átázott.

—Nem

Máté elsápadt

—Kitör a forrásból.

Túl kicsik. Orvosra van szükségem.

-Tudom

Natália ránézett

—¿Van egy részünk?

Mateo túl sokáig várt a válasszal.

– Segítettem már borjakkal és csikókkal.

– Nem vagyok én tehén!

–Tudom. A nővéremnek évekkel ezelőtt nehéz szülése volt, és én segítettem, amíg meg nem érkezett a szülésznő. Nem vagyok orvos. Nem fogok úgy tenni, mintha az lennék. De maradhatok.

A következő fájástól Natália felsikoltott.

Mateo vizet forralt, letépett egy tiszta inget, és megtöltötte a tűzhelyet.

– Elindulunk.

-Nem lehet.

– Igen, megteheted.

-Fáradt vagyok.

-Tudom.

– Ezt nem tudom megcsinálni.

– Már csinálja is.

Az órák fájdalom, eső és mennydörgés közepette teltek el. Natalia Diegóról, a bányáról és Elviráról beszélt, aki azzal fenyegette a babákat, hogy elveszi tőlük, ha gyengén születnek.

Máté nem ígért csodákat.

– Ma este senki sem fog helyetted dönteni.

Röviddel ezután megváltozott a nyomás.

– Natalia, azt hiszem, jön az első.

Sírni kezdett.

– Túl korai.

–Tudom. Amikor a tested súgja, nyomd meg.

Natalia addig erőlködött, amíg úgy érezte, összetörik.

Aztán jött a hirtelen felszabadulás.

Mateo egy apró gyermeket kapott.

Natalia a priccsnek esett.

-Rendben van?

Máté nem válaszolt.

A gyerek lila volt és mozdulatlan.

– Miért nem sír?

Mateo gondosan megmosta a száját, betakargatta, és megdörzsölte a hátát.

Semmi.

—Mateo.

Folyamatosan próbálta stimulálni.

– Gyerünk, kicsim.

Natália imádkozni kezdett.

-Kérem…

A csend rosszabb volt, mint a mennydörgés.

Aztán a baba köhögött.

Aztán egy gyenge, dühös kiáltást hallatott.

Natália befogta a száját.

Él.

– Lélegzik.

Mateo közelebb hozta az anyjához.

– Samuel Diego – suttogta.

De újabb fájás hasított belé.

A második baba még hátra volt.

Mateo ismét ránézett és elsápadt.

-Mi történik?

Felnézett.

– Natalia… a másik baba más pózban jön a világra.

Kint egy villámcsapás világította meg az ajtót.

És a vihar üvöltése alatt több ló közeledtét lehetett hallani.

2. RÉSZ
Mielőtt Mateo eldönthette volna, hogy segítség vagy veszély vár rá, kopogtak az ajtón.

– Nyiss ki!

Natália felismerte a hangot.

– Elvira vagyok.

Az ajtó kivágódott. Belépett az anyósa, Rogelio – Diego bátyja – és egy mezőgazdasági munkás. A szekér nyomait követték.

Elvira látta Natáliát a priccsen, Samuelt bebugyolálva mellette, és Mateót, aki a közelben térdelt.

-Tudtam, hogy így fogsz végezni.

-Valamint?

–Menekülés, kunyhóban születés, és annak engedése, hogy egy idegen hozzányúljon ahhoz, ami a fiam családjához tartozik.

Máté felállt.

– Vigyázz a szavaidra!

Elvira nem törődött vele.

– Add ide a gyereket.

Natalia megölelte Samuelt.

-Nem.

– Ő Diego unokája.

– Ő a fiam.