– Panasza miatt majdnem 2 órát veszítettünk egy „ellopott” szekér keresésével. Clara Fuentes azzal a hírrel érkezett az állomásra, hogy a nővére engedéllyel utazik, a lovak az övéi, és hogy az apósa és apósa üldözik.

Elvira összeszorította az állkapcsát.

– Az a nő nem tudja eltartani a gyerekeket.

– Ettől még nem lopott a szekér.

Rogelio kifújta a levegőt.

Az orvos megvizsgálta Natáliát, majd az ikreket. Takarókat, meleget és teret kért.

Mateo félreállt, végre készen arra, hogy átadja az irányítást valakinek, aki felkészült.

Natália kereste őt.

— Ne menj el.

Megállt.

– Nem megyek el.

Az orvos megvizsgálta Samuelt és Esperanzát.

„Koraszülöttek, de maguktól lélegeznek. Megfigyelésre és melegre van szükségük. Az anya nagyon gyenge. Amint az út engedi, el kell vinnünk őket.”

Natália megkönnyebbülten sírt.

Elvira megpróbált közelebb lépni.

– Hadd lássam őket.

-Nem.

– Én vagyok a nagymamája.

– És ma este jelentette az anyjának, hogy vigye el őket.

Elvira elsápadt.

– Értük tettem.

– Nem. Azért tette, mert nem bírja elviselni, hogy Diego egy olyan életet választott, amit te nem tudsz irányítani.

Rogelio ekkor megszólalt.

– Natáliának igaza van.

Elvira felé fordult.

— Semmit sem tudsz.

–Tudom, hogy amikor Diego meghalt, azt mondtad, hogy Nataliának le kellett mondania a babákról. Tudom, hogy megtartottad a zsoldot, mondván, hogy az a tartozások fedezésére szolgál. És azt is tudom, hogy soha nem mutattad meg neki a számlákat.

Natália kinyitotta a szemét.

– Mit fizetek?

Elvira mozdulatlan maradt.

Rogelio nyelt egyet.

–A cég kártérítést fizetett Diego haláláért. A feleségének járt.

Natália lélegzete elakadt.

– Azt mondta nekem, hogy nincs semmi.

– Voltak adósságok – felelte Elvira.

Mateo ránézett.

– Kinek az adósságai?

– Ez nem a te dolgod.

Natalia anyósa tekintetét állva állt.

– Most már az én dolgom.

A parancsnok arra kérte, hogy senki ne folytassa a megbeszélést, amíg Natáliát át nem helyezik. Rogeliót tanúként vette fel, és világossá tette, hogy Elvira panaszát kivizsgálják.

Hajnalra a vihar véget ért.

Mateo száraz takarókkal készítette elő a kocsit. Az orvos kényelembe helyezte Natáliát és az ikreket.

Mielőtt elment volna, Elvira odalépett.

– Szerettem a fiamat.

Natália ránézett.

-Én is.

– Amikor meghalt, azt gondoltam, hogy ha én irányíthatnám azt, ami belőle maradt…

– Az én gyerekeim már nem azok, akik Diegoból maradtak.

Elvira lesütötte a tekintetét.

– Emberek ők. És nem fogja őket újra felhasználni a büntetésemre.

Nem volt ölelés vagy azonnali megbocsátás.

Csak egy korlát.

Lassú volt az út Galeanába. Mateo vezetett. Samuel betakarózva aludt. Esperanza anyja egyik ujját fogta.

Amikor megérkeztek a tanyára, Clara a szekér felé rohant.

– Natália!

– Kicsit későn érkeztem.

Klára meglátta az ikreket, és sírni kezdett.

– Samuel és Esperanza – mondta Natalia.

A húga megölelte.

– Mondtam már, hogy nem kell egyedül csinálnod.

Natalia Mateóra nézett, aki még mindig a gyeplőt szorongatta.

– Nem én tettem.

A következő három hétben az orvos szinte naponta látogatta a ranchot. Az ikrek kicsik voltak, de ettek, lélegeztek és híztak. Natalia lassan visszanyerte erejét.

Mateo másnap reggel eltűnt, miután elvitte őket.

Egyetlen cetlit hagyott az asztalon.

„Most már biztonságban vannak.”

Natália többször is elolvasta.

Nem értette, miért fáj neki, hogy a lány elment.

Az Elvirával való konfliktus sem ért véget gyorsan.

A parancsnok kivizsgálta a panaszt és a kártérítést. Rogelio átadta Diego nyugtáit és leveleit. Köztük volt egy dokumentum, amelyet a halála előtt írtak alá: Diego Nataliát nevezte meg minden munkával kapcsolatos kifizetés kedvezményezettjeként, és azt írta, hogy azt szeretné, ha gyermekeit harmadik fél beavatkozása nélkül nevelné fel.

Elvira elrejtette a dokumentumot.

Nem tagadhatta.

Vissza kellett adnia a fennmaradó pénzt, és be kellett vallania a hatóságoknak, hogy nem hozhat döntéseket az ikrekkel kapcsolatban. A látogatások Natálián múlnak majd.

Clara remélte, hogy a nővére végleg kicsapja.

– Meg fogsz neki bocsátani?

-Még nem.

– Szóval, mit fogsz csinálni?

– Majd meglátjuk, tanul-e belőle.

Hónapokkal később Elvira ügyvédek és követelések nélkül tért vissza a ranchra. Magával hozott két takarót, amelyeket a szülés előtt kötött.

– Nem azért vagyok itt, hogy arra kérjelek, felejts el.

– Nagyszerű, mert én ezt nem fogom megtenni.

Elvira bólintott.

– Csak másképp szeretném kezdeni.

Natalia megengedte neki, hogy néhány percig lássa az ikreket.

Semmi más.

Elég volt az induláshoz.

Mateo néhány nappal később visszatért.

Poros csizmával, egy kézzel faragott fa lóval és ideges arckifejezéssel érkezett.

Natália nyitott ajtót.

– Azt hittem, örökre elment.

-Én is.

– Ennek így nincs értelme.

– Nem vagyok jó abban, hogy kimagyarázzam magam.

Esperanza sírni kezdett a szobából.

Máté belenézett.

-Tud?

Natalia alig habozott.

-Tud.

Mateo gyengédséggel ölelte a lányt, ami éles ellentétben állt durva kezével.

Esperanza abbahagyta a sírást.

Natália keresztbe fonta a karját.

– Ez igazságtalan.

-Milyen dolgot?

– Órák óta próbálom rávenni, hogy elaludjon.

– Talán emlékszik a hangomra.

Sámuel felébredt és tiltakozni kezdett.

– Most két problémája van – mondta Natália.

Mateo elmosolyodott.

– Volt már rosszabb is.

A látogatás után néhány naponta visszatért. Néha tojást, tűzifát vagy tejet hozott. Máskor semmit.