1. RÉSZ
– Ha az a nő még egy éjszakát a tetőd alatt alszik, soha többé ne szólíts húgomnak.

Teresa Mendoza a folyosó közepén bukott ki belőle a mondat, elég hangosan ahhoz, hogy Elena Navarro is hallja a konyhából. Rafael nem válaszolt azonnal. Összeszorította az állkapcsát, és a kalapját az asztalra tette, miközben kint egy augusztusi vihar ostromolta a Jalisco-felföldön található La Esperanza ranch háztetőit.

Elena csak 6 napja volt ott.

Hat nappal korábban érkezett meg a földúton egy kis bőrönddel a kezében, cipője sáros volt, méltóságát utolsó ereje tartotta fenn.

Rafael Mendoza 44 éves volt, több száz hektár legelővel, elegendő szarvasmarhával rendelkezett a kényelmes élethez, és egy olyan nagy házzal, hogy a visszhang mintha egy másik lakóvá vált volna. Mióta felesége, Isabel, öt évvel korábban hosszú betegség után meghalt, Rafael élete monoton rutinná vált: hajnal előtt kelt, ellenőrizte a teheneket, tárgyalt a borjak eladásáról, megjavította a kerítéseket, és hazatért.

Elena éppen akkor jelent meg, amikor a főkaput zárta.

—Jó napot!

Rafael a bőröndre nézett.

– A város a másik oldalon van.

-Tudom

—Befejezésül, keresem?

Alaposan lélegzik

—Tanács

Rafael majdnem visszautasította. Nem akarta, hogy egy idegen lakjon a házában, és biztosan nem akarta újra hallani azoknak a megjegyzéseit, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy egy özvegyembernek ne éljen egyedül.

Elena a dombok mögötti fekete felhőkre nézett.

– Doña Candelaria, a bolti hölgy, azt mondta, talán szüksége van valakire, aki főz.

– Doña Candelariának kellene gondoskodnia a cukor eladásáról.

Elena lesütötte a tekintetét.

– Igazad van. Elnézést.

Felkapta a bőröndjét és elindult.

Egy mennydörgés dörrenését hallatva megremegtek az ablakok.

Rafael meglátta azt a régi, szokatlanul könnyű poggyászt. Valami nem stimmelt. Egy harmincas éveiben járó nő nem tudna egyedül, viharveszélyben több kilométert átszelni ok nélkül a vidéken.

-Remény

Elena mutatja

– Van hol éjszakáznod?

Ella Guardó silencio (Néma figyelmeztetés).

Ez elég

– Holnapig maradhatsz.

—Nem kell aggódni

—Nem ő a címzett.

Elena a konyha felé pillantott, ami Rafael mögött volt. Az asztalon egy csésze száraz kávé és egy fél megkeményedett zsemle állt.

—Először is meg kell főzni

Rafael felvonta a szemöldökét.

—Hogyan fizetne?

– Legalábbis amíg meg nem kóstolom a vacsorát.

Hónapok óta először próbált valami mosolyra emlékeztető dolog megjelenni a farmer arcán.

Azon az estén Elena babot, paradicsomot, árbol chilipaprikát, rizst, tojást, friss sajtot és masát talált. Előkészítette a babot egy fazékban, a vörös rizst, a frissen készült tortillákat és a tojást salsában.

Miközben kötényt keresett, meglátott egy fehéret, rajta apró kék virágokkal, a tűzhely mellett lógva.

Kinyújtotta a kezét.

– Azt nem.

Rafael olyan gyorsan mondta, hogy a lány hátralépett.

-Bocsánat.

– Izabelhez tartozott.

Elena nem kérdezett semmit.

Fogott egy rongyot, a dereka köré kötötte, és folytatta a főzést.

Ez az apró gesztus zavarba hozta Rafaelt. Hozzá volt szokva a szánalomhoz, a kérdésekhez és az üres frázisokhoz. Elena egyszerűen tisztelettel tekintett egy halott nőre, akivel soha nem találkozott.

Egymással szemben vacsoráztak.

-ÉS?

-És?

– Menjek el a vihar után?

Rafael megkóstolt egy újabb tortillát.

-Holnap beszéljünk.

Elena elmosolyodott.

Másnap reggel kávé főzött, halk zene szólt egy régi rádión, és ismét füst szállt fel a kéményből. Rafael öt éve nem ébredt fel ezekre a hangokra.

Amikor Elena felvette a bőröndjét, megállította.

–Maradhatsz néhány hétig. Segíts a ház körül és a mezőgazdasági munkások élelmezésében. Fizetek neked.

– Csak amíg lesz elég pénzem egy szoba bérlésére.

– Ahogy kívánod.

A La Esperanza azonban megváltozni kezdett.

Elena kinyitotta az évek óta zárva lévő ablakokat, újra megöntözte Isabel rózsabokrjait, vadvirágokat tett az asztalra, és elkezdte az ételt elkészíteni a munkásoknak. Nem próbált senkit helyettesíteni. Még Isabel régi kötényét is gondosan kitisztította anélkül, hogy ő maga valaha is felvette volna.

Emellett megkedvelte Lunát, egy gesztenyebarna kancát, aki az első naptól kezdve közeledett hozzá.

– A lovak szinte mindenkiben bizalmatlanok – mondta Rafael.

– Talán tudja, hogy nem azért jöttem, hogy bárkitől bármit is elvegyek.

A kifejezés megmaradt benne.

Don Tomás, a 32 évig a Mendoza családnál dolgozó művezető is gyanakvó volt.

Teresa, Rafael nővére, még gyanakvóbb volt.

Az a viharos délután váratlanul érkezett. Tortillákat készítő Elenát találta, és felrobbant.

– Először főzöl, aztán intézed a házat, és aztán megjelenik egy újság, amiben az áll, hogy a tanya is a tiéd.

Elena mozdulatlan maradt.

Rafael felkelt.

– Elég volt, Teresa.

– Én védelek téged.

– Nincs szükségem arra, hogy bárkit is megalázz ahhoz, hogy megvédj.

Teresa kinyitotta a táskáját, és kivett belőle egy összehajtott papírlapot.

– Akkor ezt magyarázd el nekem.

Ott hagyta az asztalon.

Rafael nyitotta ki.

Ez egy nyugta volt a falusi panziótól. Egy hónapra előre fizették.

Elena Navarro nevében.

Rafael felnézett.

Elena elsápadt.

– El akartál menni?

De mielőtt válaszolhatott volna, Teresa hozzátette a mondatot, amitől mindenki arckifejezése megváltozott:

– Ez nem is a legrosszabb. Ma megkérdeztem, hogy ki ez a nő… és el is mondták, miért hagyta el valójában Salamancát.

2. RÉSZ
A vihar még mindig döngölte az ablakokat, amikor Elena pislogás nélkül bámult Teresára.