Felnézett.

„A húga utál engem. Azt mondják, hogy a pénzét akarom. Elvesztett egy üzletet. A termékeim már nem kelnek olyan jól.”

– És a megoldás az eltűnés volt?

– A megoldás az volt, hogy visszaadják neki az életét.

Rafael nehezen lélegzett.

– Mielőtt eljöttél, az életem abból állt, hogy felkeltem, kimerülésig dolgoztam, és hideg tortillákat ettem, miközben egy üres széket bámultam.

– Nyugalom volt bennem.

– Nem. Csend lett.

Elena válaszolni akart, de a férfi folytatta.

– Évekig összekevertem az egyik dolgot a másikkal.

A szél megmozgatta az agávé növényeket.

Rafael elővette a jegyzetfüzetet, amit Don Tomás adott neki.

– Ezt én is megtaláltam.

Elena elsápadt.

– Nem volt jogom elolvasni.

—Igazad van.

-Így…

– De megtettem. És most már tudom, hogy hónapok óta készül a távozásra, még akkor is, amikor azt mondta, hogy boldog.

Elena vett egy mély lélegzetet.

– Mert az olyan emberek, mint én, megtanulják, hogy ne pakolják ki teljesen a bőröndjüket.

Ez a mondat jobban fájt neki, mint bármilyen sértés az emberektől.

Rafael lehalkította a hangját.

—Én sem bontottam ki az enyémet 5 évig.

Összeráncolta a homlokát.

– Soha nem mentél el.

– Igen, elmentem. Csak senki nem vette észre, mert a testem még mindig itt volt.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.

Aztán Rafael elővett egy másik papírlapot.

Izabella levele volt.

–A feleségem ezt írta, mielőtt meghalt. Arra kért, hogy ne használjam az emlékeit arra, hogy bezárkózhassak. Évekig pontosan ezt tettem.

Elena lassan megrázta a fejét.

– Nem akarom átvenni a helyét.

– Ez a hely nem elérhető.

Elena meglepetten nézett rá.

– Isabel a feleségem volt. Szerettem őt. Vele voltam az utolsó napig. Ezen semmi sem változtat.

Rafael megtartotta a levelet.

– De nem kell átvenned senki helyét. Lehet sajátod.

Könnyek jelentek meg Elena szemében.

-Mint például?

Rafael nagyot nyelt.

–Mint az a nő, akit keresek, amikor belépek a házba. Mint az a személy, akinek a nevetését hiányolom, amikor nincs ott. Mint valaki, akinek a véleménye jobban számít nekem, mint amennyire be kellene vallanom.

Elena lehajtotta a fejét.

– Az emberek tovább fognak beszélni.

– Akkor hadd beszéljenek a fáradt szájukkal.

Önkéntelenül is felnevetett.

Rafael elmosolyodott.

– Ezt akartam hallani.

– Az semmit sem old meg.

– Nem. De azzal kezdhetjük, hogy abbahagyjuk a menekülést.

Elena az út felé nézett.

– És Terézia?

– Teresa a húgom. Szeretem. De nem az övé az életem.

– Az ő családja.

–És ha tényleg szeret, meg kell tanulnia, hogy a védelmezés nem jelent döntést.

Elena sokáig hallgatott.

Végül elengedte a bőröndöt.

– Nem fogok megtartott nőként visszatérni.

– Soha nem kérdezném meg tőle.

– Kifizetem a holmijaimat.

– Már csinálja is.

– Az én dolgom az enyém lesz.

-Természetesen.

– És ha egy nap el akarok menni…

Rafael gombócot érzett a torkában.

– Én magam viszem őt oda, ahová akarja.

Elena tanulmányozta.

– Még akkor is, ha fáj?

– Főleg, ha fáj.

Ez volt az, ami végül meggyőzte.

Lassan tértek vissza. Elena felült a lóra, Rafael pedig a gyeplőt fogva sétált, ahogy hónapokkal korábban is tette, amikor Lunát tanította lovagolni.

La Esperanzába érkezve Don Tomás és néhány munkás a karám mellett állt.

A káplár levette a kalapját.

– Jó, hogy visszajött, Elena kisasszony.

Mosolygott.

– Köszönöm, Don Tomás.

Az öregember nyelt egyet.

– És szeretnék bocsánatot kérni. Azt hittem, a tanya mögül jössz.

– Nem ő volt az egyetlen.

– Nem. De ettől még nem lesz jó, amit tettem.

Elena kinyújtotta a kezét.

– Akkor kezdjük elölről.

Don Tomás nem fogott vele kezet.

Két keze közé fogta a lányt.

Két nappal később Rafael meglátogatta Teresát.

Nem vitatkozni ment.

Megmutatta neki Elena számláit, a jegyzetfüzetet és a kisvállalkozásának nyilvántartásait.

Terézia továbbra is vele szemben ülve maradt.

-Nekem semmit sem kellett bizonyítanod.

– Neki sem kellett bizonyítania neked, és mi kényszerítettük rá.

Terézia lesütötte a tekintetét.

– Féltem.

-Miről?

– Hogy valaki kihasználja, hogy egyedül vagy. Apa évekre kettőnkre hagyta azokat a földeket. Aztán megházasodtam és elköltöztem. Te maradtál. Amikor Isabel meghalt, azt gondoltam, gondoskodnom kell rólad.

– Addig gondoskodtál rólam, amíg bíró nem lettél.

Terézia némán sírt.

– Akarod?

Rafael nem válaszolt azonnal.

-Igen.

Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondta.

Terézia lehunyta a szemét.

–Akkor azt hiszem, a félelmem túl későn jött.

– Nem akarom, hogy elfogadd helyettem.

-Mit akarsz?

– Ne úgy bánj vele, mintha a szegénység a bűntudat bizonyítéka lenne.

Egy héttel később Teresa megjelent a La Esperanza konyhájában.

Elena tejet kevert sajthoz.

Egymásra néztek.

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta Teresa.

Elena folytatta a munkát.

– Figyelek.

Kegyetlen voltam.

-Igen.

Teresát láthatóan meglepte a válasz.

– Azt hittem, megpróbálod ezt megkönnyíteni nekem.

– Te sem könnyítetted meg a dolgomat.

Terézia lehajtotta a fejét.

—Igazad van.

Elena letette a kanalat.

–Megbocsáthatok neki. De nincs szükségem rá, hogy vigyázzon rám.

– Nem fogom még egyszer megtenni.

– És ha valaha is kétségeid vannak, kérdezz meg, mielőtt az életemet vizsgálnád.