– Mondj el mindent.

Teresa meglepettnek tűnt.

– Nincs jogod nekem parancsolni.

– Nem. De jogom van hozzá, hogy ne mondjon féligazságokat.

Rafael otthagyta a nyugtát az asztalon.

– Mit sikerült megtudnod?

Terézia keresztbe fonta a karját.

–Hogy Elena évekig ápolta beteg anyját. Hogy lakbért tartozott. Hogy élelmiszert árult a buszpályaudvar közelében. És hogy miután az anyja meghalt, egyik napról a másikra eltűnt, adósságokat hagyva maga után.

Elena lehunyta a szemét.

– Két havi lakbért és egy gyógyszertári számlát tartoztam.

Terézia hidegen elmosolyodott.

– Akkor igaz.

-Igen.

Rafael Elenára nézett.

– Miért nem mondtad el nekem soha?

– Mert már kifizettem őket.

Két összehajtott nyugtát vett elő a köténye zsebéből. Az egyik a patikából származott, a másik pedig egy fizetési utalvány volt, amit a volt főbérlőnek küldtek.

– Minden héten elküldtem a fizetésem egy részét.

Terézia egy pillanatra elvesztette az önuralmát.

Elena folytatta:

– Az édesanyám majdnem három évig beteg volt. Felmondtam, hogy gondoskodhassak róla. Eladtam a varrógépünket, a televíziót és szinte az összes bútort. Amikor meghalt, nem volt elég pénzem a teljes temetésre. Azért mentem el, mert a szobát már egy másik családnak ígérték, nem azért, mert el akartam bújni.

Rafael az ujjai között szorongatta a papírokat.

– És a szoba, amiért itt fizettél?

Elenának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert előbb-utóbb el kellett volna mennem.

— Ki mondta ezt?

Teresára nézett.

Nem kellett megszólalnia.

Rafael megértette.

A vita után Teresa elviharzott. A kár azonban már megtörtént.

A pletykák elkezdtek terjedni.

Egy gazdag özvegyemberrel élő egyedülálló nő története elég volt ahhoz, hogy kitöltse a mise utáni beszélgetéseket, a tortillaboltban kígyózó sorokat és a piaci asztalokat.

Elena szombatonként friss sajtokat, cajetát (egyfajta karamell) és lekvárt kezdett árulni. Először minden elfogyott. Aztán néhány vásárló elkezdte kerülni a standját.

Doña Beatriz Salcedo, a védőszent ünnepségeinek bizottságának elnöke, egy reggel más nők kíséretében érkezett.

– 40 sajtot szerettem volna rendelni a vásárra.

Elena kinyitotta a jegyzetfüzetét.

– Péntekre megkaphatom őket.

Doña Beatriz körülnézett.

– Jobban belegondolva, valószínűleg jobb lenne máshol megvenni őket.

– Történt valami?

– Nem akarom a plébániát pletykákba keverni.

– Sajtot árulok, Beatrizné. Ne pletykálkodjon.

Többen megfordultak.

Doña Beatriz arca megkeményedett.

— A külsőségek számítanak.

Elena eltette a jegyzetfüzetet.

– Főleg akkor, ha valaki megkérdezés nélkül ítélkezik.

Ez a reakció gyorsabban terjedt a piacon, mint bármely korábbi pletyka.

Amikor visszatért a tanyára, Rafael észrevette, hogy szinte az összes árut magával hozta.

-Mi történt?

-Semmi.

– Szörnyű hazudozó vagy.

Elena kipakolt egy dobozt.

– Azt mondják, megtartanám La Esperanzát.

Rafael mozdulatlan maradt.

Egy héttel korábban egy szarvasmarha-felvásárló hasonló tréfát űzött vele más farmerek előtt.

– Vigyázz a teheneidre, Mendoza. Az a lány már megszelídítette a házat is.

Rafael lemondta az eladást.

Nem mondtam el Elenának.

Most úgy döntött, hogy megteszi.

– Elvesztettem az üzletet, mert megvédtelek.

Rémülten nézett rá.

-Mennyi?

-Nem számít.

– Igen, tudom.

– Úgy döntöttem, hogy nem adom el neki.

– Számomra.

— Tiszteletből.

Elena két lépést hátrált.

– Ennek véget kell vetni.

-Milyen dolgot?

– Én itt.

Rafael most először érzett félelmet.

Nem a pletykára.

Hogy elveszítsem.

Azon az estén bement abba a szobába, ahol Isabel holmiját tartotta. Elővette a régi kék virágmintás kötényt, egy doboz fényképet és egy levelet, amelyet a felesége írt röviddel a halála előtt.

Százszor elolvasta már, de egy mondat másképp hatott rá:

„Ne változtasd életed végéig tartó büntetéssé a szerelmedet, amit irántam éreztél.”

Rafael némán sírt.

Hajnalban Elenát kereste.

Meg volt ágyazva.

A ruhásszekrény, üres.

Egy papírlap volt az asztalon.

„Köszönöm, hogy visszaadtad a méltóságomat. Nem engedem, hogy elveszítsd a családod tiszteletét vagy az évek alatt felépített munkádat, csak azért, mert a közelemben vagy.”

Rafael az istállóba rohant.

Luna nyugtalanul nyerített.

Don Tomás előbukkant a karámból.

– Elindult a régi út felé.

– Milyen régen?

—20 perc.

Rafael megfogta lovának a gyeplőjét.

A káplár lesütötte a tekintetét.

-Minta.

Rafael megállt.

– Én is csúnyán beszéltem róla, amikor megérkezett.

-Most nem.

– Hadd fejezzem be. Láttam valamit tegnap este.

Don Tomás elővett egy kis fémdobozt.

– Miss Elena a konyhában hagyta.

Bent pénz, nyugták és egy jegyzetfüzet volt.

Rafael nyitotta ki.

Minden befizetését feljegyezték. Ahogy minden megvásárolt hozzávalót, minden sajtokból származó pesót és minden kifizetett adósságot is.

Az utolsó oldalon egy mondat állt:

„Cél: kibérelni egy szobát. Soha többé senkitől sem függeni.”

Alatta, közvetlenül előző este írva, egy másik jelent meg:

„A nehéz rész már nem az, hogy elmenjek. A nehéz rész az, hogy elfogadjam, hogy most először maradni akarok.”

Rafael becsukta a jegyzetfüzetet.

Összeg.

És elvágtatott.

3. RÉSZ
Elena az agávéföldeken sétált, amikor paták közeledtét hallotta.

Nem fordult vissza.

Tudtam, hogy ki ő.

Rafael néhány méterrel odébb megállt, leszállt a lováról, és addig sétált, amíg a nő elé nem állt.

– Nem fog megállítani.

-Attól függ.

-Miről?

– Hogy továbbra is döntéseket kíván-e hozni mindkettőjük helyett.

Elena megragadta a bőröndje fogantyúját.

– Igyekszem elkerülni a problémákat miatta.

– Hát, nagyon rosszul áll neki.