Terézia bólintott.

Nem ölelkeztek.

Azon a délutánon nem lettek barátok.

De ez egy igazabb kezdet volt, mint egy tökéletes kibékülés.

Eközben Elena döntött. Ahelyett, hogy egyszerűen csak a piacon árult volna, megkérte Rafaelt, hogy használjon egy kicsi, elhagyatott raktárat a pajta mellett.

– Nem akarom, hogy nekem adja.

– Tele van szakadt zsákokkal.

– Akkor add bérbe nekem.

– Mennyit tervezel fizetni?

– Ez jogos.

Rafael néhány másodpercig gondolkodott.

— havi 1 peso.

Elena felháborodottan nézett rá.

– Ez egy vicc.

—Rendben. 2.

Egy rongyot dobott rá.

Végül egy igazi lakbérben állapodtak meg, kicsiben, de hivatalosan. Elena a megtakarításaiból vett formákat, egy használt tűzhelyet és két rézedényt. Aztán felvette Rosát, egy kétgyermekes falusi özvegyet, és Martát, akinek a családja nehéz időket élt.

A sajtokon egy egyszerű felirat jelent meg: „Luna háza”, arról a kancáról elnevezve, amelyik szinte az összes többi ember előtt fogadta be Elenát.

Ahogy a vállalkozás növekedni kezdett, néhányan, akik korábban figyelmen kívül hagyták, visszatértek.

Doña Beatriz is visszatért.

A piaci stand előtt állt.

– 50 sajtra van szükségem egy bulira.

Elena a tekintetét állta.

— 50% fizetendő a megrendeléskor.

Doña Beatriz otthagyta a pénzt.

Aztán ott maradt anélkül, hogy elment volna.

Igazságtalan voltam veled.

Elena nem válaszolt.

– Azt hittem, a jó erkölcsöt védem.

– A jó modor nem ronthatja el annak a hírét, aki semmi rosszat nem tett.

Doña Beatriz lesütötte a szemét.

– Most már tudom.

Elena elfogadta a kérést.

Semmi más.

Nem kellett megaláznia azt, aki megalázta őt.

Hónapokkal később Rafael elvitte Elenát egy dombra, ahonnan láthatták a házat, a karámokat, a szarvasmarhákat és a kerítés mellett legelésző Lunát.

A nap lenyugodott a dombok mögött.

– Van valamim a számodra.

– Amikor ezt mondja, aggaszt.

Rafael elővett egy kis dobozt.

Elena abbahagyta a mosolygást.

– Rafael…

– Először is hallgass rám.

Kinyitotta a dobozt. Egy egyszerű gyűrű volt benne.

„Nem akarok férjhez menni, mert szükségem van valakire, aki vigyáz a házamra. Már megtanultam, hogyan kell tojást megfőzni anélkül, hogy megégne.”

Elena hangosan felnevetett.

– Ez még vita tárgyát képezi.

– Én sem akarom, hogy hozzám menjen feleségül, mert valaha fedél volt a feje fölött.

Rafael megfogta a kezét.

–Azt akarom, hogy választhatjon. Maradjon vagy elmenjen. Dolgozzon velem, vagy külön. Azt akarom, hogy Elena Navarro maradjon, mielőtt, alatta és utána is, ha elfogadja a feleségemet.

A szeme megtelt könnyel.

– Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha is akartam.

– Szóval, igen?

-Igen.

Egy héttel az esküvő előtt együtt mentek a kis temetőbe.

Rafael fehér virágokat vitt.

Elena, sárga virágok.

Megálltak Izabella sírja előtt.

Rafael a mellkasához szorította a kalapját.

– Sokáig tartott, mire megértettem, mire gondolsz.

Elena néhány lépéssel lemaradt.

Rafael megérintette a sírkövet.

– Nem helyettesítelek. Csak élek.

Elena odalépett, és elhelyezte a sárga virágokat.

– Köszönöm, hogy előbb szeretted őt, mint én.

Rafael sírt.

Ő is.

Miután visszatért a ranchra, Rafael Isabel régi kötényét egy faládába zárva, Szűz Mária képe mellé tette. Elena soha nem használta.

Az esküvő reggelén Elena pirkadat előtt ébredt fel ugyanabban a szobában, ahol az első éjszakáját aludta.

Elővette az ágy alól a régi bőröndöt.

Még mindig zsinórral volt átkötve az egyik sarka.

Kinyitotta.

Üres volt.

Néhány másodpercig nézte.

Aztán felemelte a szekrényre.

Most először nem kellett előkészítenem.

A templom tele volt.

Don Tomás kísérte Elenát a folyosóra. A legjobb öltönyét viselte, és a szeme vörös volt, mire elkezdődött a beszélgetés.

– Ne sírass, Don Tomás.

– Te kezdted.

Rafael a pappal várta őt.

Terézia az első sorban ült.

Amikor Elena elhaladt mellette, Rafael húga elmosolyodott.

Nincsenek beszédek.

Dráma nélkül.

Csak egy tiszta mosoly.

A szertartás után a tanya tölgyfái alatt ünnepeltek. Volt birria, meleg tortilla, hibiszkuszvíz, zene, és gyerekek futkostak a karámok közelében.

Ahogy leszállt az este, Rafael felkelt.

– Csak szeretnék mondani valamit.

A tárgyalások abbamaradtak.

–Néhány hónappal ezelőtt egy nő jött ebbe a házba, azzal a kijelentéssel, hogy nincs hová mennie, és hogy vacsorát tudna nekem készíteni.

Néhányan nevettek.

Elena lesütötte a tekintetét, és megmozdult.

– Azt hittem, ajtót nyitottam neki. Aztán rájöttem, hogy egy olyan ház összes ablakát nyitotta ki, ahol évek óta félszívvel lélegzem.

Rafael felemelte a poharát.

– Mától kezdve, amíg Elenával itt élünk, mindig lesz egy plusz tányér az asztalunkon bárki számára, akinek munkára, ételre vagy egyszerűen csak egy lehetőségre van szüksége.

Don Tomás emelte fel elsőként a sajátját.

A többiek utánozták őt.

Három évvel később La Esperanza még mindig egy szarvasmarha-tenyésztő farm volt, de a hely valami másról is ismertté vált.

Elena hét nőt alkalmazott. Sajtjait és cajetáit (egyfajta karamell) több településen is árulták. Rafael a vásárok alatt karámokat adott kölcsön a kis állattenyésztőknek, akik nem engedhették meg maguknak a saját tartási helyeket.

Teresa gyakran látogatta a ranchot, és végül Elenával megtanulta a befőttkészítést, bár szinte mindenen vitatkoztak.

Luna továbbra is minden délután a kerítésnél várta Elenát.

Don Tomás azt mondta, hogy a kancának jobb ítélőképessége van, mint mindegyiküknek.