Ígéret arra, hogy később beszél a nagymamájával.

Beljebb léptem.

– Itthon van a nagymamád?

„Ő volt, amikor elmentem iskolába.”

„Általában kint találkozik veled?”

“Néha.”

Becsukta mögöttünk az ajtót, és lehalkította a hangját.

– De nem ezt akartam neked megmutatni.

A szavai megállítottak.

A konyha melletti falon egy előző évi naptár lógott. Minden négyzetet kék tintával áthúztak, kivéve október 14-ét.

Azt a dátumot háromszor karikázták be.

A naptár alatt egy kis asztal állt, tele bontatlan levelekkel. Több borítékon piros felirat díszelgett. Mások születésnapi kártyáknak tűntek, amelyeket soha nem adtak fel.

Silas elment mellettük.

„Itt vissza.”

Átvezetett a konyhán, oldalra lépett egy takarókkal megrakott szék és egy halom üres befőttesüveg között. A hűtőszekrény zümmögött. Egy vízforraló állt a tűzhelyen, mellette két tiszta csésze.

Ez a részlet felkeltette a figyelmemet.

Két csésze.

Az egyik alján szárított tea volt.

A másik még mindig érződött enyhén melegen, amikor megérintettem.

„Vendége volt ma reggel a nagymamádnak?”

Szilász megrázta a fejét.

– Azt mondja, ide senki sem jár.

A konyha hátsó részében egy magas kamraszekrény állt. Szokásosnak tűnt, amíg Silas be nem nyúlt egy lelógó kötény mögé, és le nem húzott egy kis rézkulcsot a kampóról.

Bedugta egy zárba, amit eddig nem vettem észre.

Az egész kamra megmozdult.

Ez egyáltalán nem is volt szekrény.

Egy keskeny ajtó volt, amit úgy építettek, hogy hasonlítson egy másikra.

Silas rám nézett, mielőtt kinyitotta.

„Ez az, amit senki sem hisz el.”

Az ajtó mögött egy apró szoba volt.

A ház többi részével ellentétben, ez szinte tökéletesen volt berendezve.

Az egyik falnál egy egyszemélyes ágy állt, halványsárga takaróval letakarva. Egy pulóver volt hajtogatva egy szék támlájára. Egy keskeny polcon könyvek sorakoztak. Az ablak mellett egy üvegedényben friss százszorszépek álltak.

Nem volt por a padlón.

Nincsenek dobozok.

Nincsenek újságok.

Valaki vigyázott erre a szobára.

Az ágyon tucatnyi levél hevert.

Néhányat kinyitottak.

A legtöbben nem.

Mindegyik Szilásznak szólt.

Közelebb léptem anélkül, hogy bármihez is hozzáértem volna.

A legöregebb borítékok kifakultak voltak, sarkaik megpuhultak az idő múlásával. Az újabbak ropogósak és fehérek voltak. A születésnapi kártyák évek szerint voltak elrendezve. Mellettük kis csomagok sorakoztak, mindegyiken ugyanaz a feladó neve.

Elena Granger.

Silasra néztem.

„Ki az az Elena?”

Ajkai szétnyíltak, de habozott, mielőtt válaszolt volna.

„Az anyukám.”

A szoba mintha csendesebb lett volna körülöttünk.

„Hol van most az édesanyád?”

Silas a levelek felé nézett.

„Apa azt mondja, hogy meghalt, amikor kicsi voltam.”

Leguggoltam mellé.

– Biztos vagy benne, hogy ezt mondta?

– Azt mondta, hogy elment, és nem tud visszajönni.

Silas nyelt egyet.

„Aztán a nagymama azt mondta, hogy az emberek nem térnek vissza a haláluk után. Megkérdeztem apát, hogy anya meghalt-e, mire azt mondta, jobb, ha nem beszélünk róla többé.”

A legújabb borítékra mutatott.

„Ez múlt héten történt.”

A postabélyegző tisztán látható volt.

Július 29.

Nyolc nappal korábban.

Lassú nyomást éreztem a bordáim mögött.

„Kinyitottad ezeket?”

“Egy.”

A padlót bámulta.

„Tudom, hogy nem kellett volna.”

„Nincs bajod.”

Silas felnézett.

„Azt írta, hogy emlékszik a dalra, amit akkor énekelt, amikor nem tudtam aludni.”

A hangja elhalkult.

„Emlékszem egy dalra, de az arcára nem.”

Újra körülnéztem a szobában.

A polcon egy bekeretezett fénykép állt egy fiatal nőről, aki egy zöld takaróba csavart csecsemőt tartott a kezében. Világosbarna haja volt, mint Silasnak, és ugyanolyan komoly szürke szemei.

Valaki az ágy felé fordította a fényképet, mintha az ott alvó személy látni akarná.

„Tudja a nagymamád, hogy te találtad ezt a szobát?”

„Azt hiszem.”

„Miből gondolod ezt?”

„Elmozdította a kulcsot.”

„Korábban máshol is volt?”

„A kék cukortartóban.”

Szünetet tartott.

„Miután kinyitottam a levelet, a kulcs eltűnt. Aztán a kötény mögött találtam meg.”

Silas az ablakhoz lépett.

„Három nappal ezelőtt hallottam, hogy valaki járt itt.”

„Mit hallottál?”

“Beszéd.”

„Lehet, hogy a nagymamád volt?”

„Az egyik hang a nagymama volt.”

– És a másik?

Ránézett a fényképre.

„Egy hölgy.”

Felálltam és kinéztem az ablakon. Egy keskeny hátsó udvarra nézett, amely tele volt burjánzó orgonabokrok. A kilincs régi volt, de biztonságos. Nem volt egyértelmű második bejárat.

„Láttad a nőt?”

„Nem. A nagymama felküldött az emeletre.”

„Mit mondott?”

– Azt mondta, rádiót hallgatott.

Silas tekintete visszatért a friss virágokra.

„De a rádiók nem hoznak százszorszépeket.”

Igaza volt.

Kiléptem a folyosóra és felhívtam a felettesemet. Elmagyaráztam neki, mit találtam, mindenféle feltételezés nélkül. Egy gyerek érkezett egy házba, ahol úgy tűnt, nem volt jelen gyám. A kijáratok részben el voltak torlaszolva, és megválaszolatlan kérdések merültek fel azzal kapcsolatban, hogy ki járt nemrég bent.

A felettesem felvette a kapcsolatot a családsegítő szolgálattal, és megkért, hogy maradjak Silasszal, amíg el nem érjük az apját vagy a nagymamáját.

Amikor visszatértem a rejtett szobába, Silas az ágy szélén ült.

Nem bontott ki több levelet.

Egyszerűen csak a takaróra tette a kezét.

„Szerinted él?” – kérdezte.

Vannak kérdések, amiket a gyerekek tesznek fel, mert információt akarnak.

És aztán vannak kérdések, amiket feltesznek, mert a válasz felosztja az életüket mindenre, ami előtte volt, és mindenre, ami utána jön.