„Tudod, mi ez?”
Leah tekintete a borítékról Elenára vándorolt.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha megfordulna és elmenne.
Ehelyett becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
“Igen.”
Dániel feltörte a pecsétet.
Belül egyetlen papírlap volt.
Elolvasta az első sort.
Aztán a húgára nézett.
„Ez azt írja, hogy október tizennegyedikén ott voltál.”
Leah szeme megtelt könnyel.
„Az voltam.”
„Miért nem mondtad el?”
„Mert apa megígértette velem.”
„Ő kovácsolta a megállapodást?”
Leah Elenára nézett.
Aztán Silasnál.
Végül megrázta a fejét.
“Nem.”
Dániel leengedte a levelet.
„Az üres nyomtatványok a dobozában vannak. Az aláírásaim itt vannak.”
„Tudom.”
„A levél az ő kézírásával íródott.”
„Én is tudom.”
„Akkor mit mondasz?”
Leah megragadta a konyhaszék támláját.
„Azt mondom, apa készítette elő a papírokat.”
Remegő lélegzetet vett.
„De Elena nem az a személy volt, akit távol akart tartani Silastól.”
Senki sem szólt semmit.
Dániel rámeredt.
„Ki volt az?”
Leah a fénykép felé nézett, amelyen Elena a zöld takaróba burkolva tartja az újszülött babát.
Amikor válaszolt, a hangja alig volt hallható suttogásnál.
„A nő, aki bejött a kórházba, és azt állította, hogy ő Silas nagymamája.”
Evelyn arca mozdulatlanná vált.
És abban a pillanatban mindenki, aki a teremben volt, megértette ugyanazt a lehetetlen dolgot.
Leah nem róla beszélt.
