Silas közöttük nézett.

„Szóval nagyapa írta apa nevét?”

– Nem tudjuk – mondta Dániel.

Elena leemelt egy újabb lapot.

„Ez csatolva volt.”

Egy rövid, kézzel írott üzenet volt.

Dániel a stabilitást választotta. Kérlek, tartsd tiszteletben a döntését.

A kézírás tömbös és gondos volt.

Evelyn, aki az üvegfal mögött várakozott, meglátta az ajtónyíláson keresztül az oldalt.

Felállt.

„Bejöhetek?”

Szilas bólintott.

Belépett, és a cetlit bámulta.

„Ez Walter írása volt.”

Dániel hátradőlt.

„Biztos vagy benne?”

“Igen.”

A keze a papír felé mozdult, majd megállt, mielőtt hozzáért volna.

„Ilyen címkéket írt. Minden betű külön állt a másiktól.”

Elena ránézett.

„Tudtad?”

“Nem.”

„Láttál engem azon a napon?”

Evelyn arca sápadt lett.

„Emlékszem az esőre.”

„Nem esett az eső.”

A válasz gyengéden érkezett, de Evelyn összerezzent.

„Emlékszem, hogy vizes volt a veranda.”

„Walter minden reggel kimosta” – mondta Daniel.

Evelyn a halántékához szorította az ujjait.

„Hangokat hallottam. Kijöttem a folyosóra. Walter azt mondta, hogy meggondoltad magad.”

„Nem tettem.”

„Azt mondta, hogy végleg elmész.”

Elena kinyitotta a száját, majd becsukta.

Evelyn szeme megtelt könnyel.

„Azt hittem, láttam, ahogy elsétálsz.”

– Lehet, hogy igen – mondta Elena. – Miután odaadta az újságot, elmentem.

„Meg kellett volna állítanom.”

„Nem tudtad, mit mondott nekem.”

„Meg kellett volna kérdeznem.”

Dániel az anyjára nézett.

„Mindannyiunknak meg kellett volna kérdeznünk.”

A mondat nem volt éles.

Csak bánat.

Elena elővett egy köteg borítékot a mappából.

„Ezek a levelek, amik visszajöttek.”

Minden borítékra ugyanaz az üzenet volt ráírva.

Már nem ezen a címen.

Daniel felvette a legidősebbet.

A visszatérési jelzést október 14-e után két héttel keltezték.

„Még öt évig ugyanabban a házban laktam.”

Elena bólintott.

– Azt hittem, visszaküldöd őket.

„Soha nem láttam őket.”

Egy borítékot felbontottak.

Daniel kivette a levelet, és felismerte Elena kézírását.

Lent, az aláírása alatt valaki kék tintával hozzáfűzött egy mondatot.

Ne írj újra.

Dániel rámeredt.

„Ez nem az én kézírásom.”

– Nem – mondta Evelyn.

Mindenki ránézett.

Remegett a keze.

„Ismerem azt a tintát.”

Silas felé fordult.

„A rejtett szobában, az ágy alatt van egy fémdoboz. Walter ebben tartotta a töltőtollait.”

Dániel felállt.

„Mi van még a dobozban?”

“Nem tudom.”

– Miért nem említetted tegnap?

„Elfelejtettem, hogy ott van.”

A hangjában ülő fájdalom megakadályozta abban, hogy többet kérdezzen.

Elena összegyűjtötte a visszaküldött leveleket.

„Nem kell ma minden részt megoldanunk.”

Daniel ránézett az asztal túloldaláról.

„Nem. De abba kell hagynunk, hogy úgy teszünk, mintha a megválaszolatlan részek nem számítanának.”

Valami átfutott közöttük.

Nem az a vonzalom, ami valaha volt köztük.

Még nem.

Az a felismerés volt, hogy mindketten éveket töltöttek azzal, hogy ugyanazon veszteség egy-egy változatát cipelték magukkal.

Silas becsukta a könyvét.

„Mi történik most?”

Dániel ismét leült mellé.

„Édesanyád és én beszélünk a tanácsadóval.”

„És én?”

„Te döntöd el, hogy mely kérdésekre szeretnél választ kapni.”

„Láthatom őt újra?”

Daniel Elenára nézett.

– Igen – mondta. – Ha ezt akarod.

Silas a vele szemben álló nőre pillantott.

„Talán a könyvtárban.”

Elena a könnyein keresztül mosolygott.

„Ezt szeretném.”

„Nem minden nap.”

“Minden rendben.”

„És ne válaszd ki az összes könyvemet.”

„Megígérem.”

„Talán egy.”

“Egy.”

Silas Danielre pillantott.

„Megölelhetem?”

A kérdés feltört valamit a szobában.

Dániel szeme rövid időre lecsukódott.

Amikor kinyitotta őket, bólintott.

„Nincs szükséged az engedélyemre ahhoz, hogy törődj valakivel.”

Szilász felállt.

Elena ülve maradt, amíg a férfi meg nem kerüli az asztalt.

„Rendben van?” – kérdezte.

Bólintott.

Óvatosan átölelte, mintha valami ismerőst és mégis teljesen újat tartana a kezében.

Silas nem ragaszkodott hozzá.

Nem húzódott el.

Az arcát a vállához simította, és hallgatózott.

Néhány másodperc múlva azt suttogta: „Úgy szagolsz, mint a könyvtár.”

Elena halkan felnevetett.

„Hazakísér.”

Amikor elváltak egymástól, Silas nyugodtabbnak tűnt.

Nem teljes.

Nem gyógyult meg.

De már nincs egyedül a kérdésekkel.

Délután visszatértünk Evelyn házához.

Daniel egyenesen a rejtett szobába ment, és letérdelt az ágy mellé. Alatta, két lapos, fényképekkel teli doboz mögött egy kis szürke fémdobozt talált.

A zár berozsdásodott, de Evelyn előhúzott egy kulcsot a kék cukortartóból.

Ezúttal mindenki felfigyelt a furcsa részletre.

A kamra kulcsát is ott őrizték valaha.

Dániel kinyitotta a táskát.

Három töltőtoll, egy üveg megszáradt kék tinta, számos régi nyugta és egy köteg dokumentum volt benne, zsineggel összefogva.

A legfelső oldalon Elena által kapott megállapodás üres változata állt.

Alatta Daniel biztosítási papírokról vett aláírásának fénymásolatai voltak.

Evelyn nehézkesen ült az ágyon.

„Szóval Walter megcsinálta.”

Daniel egyesével emelte fel a dokumentumokat.

„Úgy tűnik.”

A doboz alján egy lezárt boríték volt.

Az előlapra Walter ezt írta:

Leah-nak. Tartsd meg ezt, amíg Daniel készen nem áll.

Lea Dániel húga volt.

Silas nagynénje.

Ugyanaz a nagynéni, aki azt mondta neki, hogy Evelyn mindig is feledékeny volt.

Dániel a telefonja után nyúlt.

Mielőtt még telefonálhatott volna, egy autó állt meg kint.

Egy ajtó bezárult.

Léptek szelték át a verandát.

Leah kopogás nélkül lépett be a konyhába.

Még mindig kórházi műszakruhát viselt a reggeli műszakjából. Sápadt volt, haját pedig sietősen kontyba kötötte.

– Megkaptam az üzeneteidet – mondta.

Aztán meglátta a fémdobozt.

Megállt.

Daniel felemelte a borítékot.