Ahogy a felülvizsgálatok haladtak előre, Jimena ajánlatokat kapott a szakosodott beszerzőktől. Mariela független értékbecsléseket és időt kért az egyes állapotok megismerésére.

Aztán Berenice felhívta.

Sírtam.

– Ne írj alá semmit Ernestóval.

Mariela mozdulatlan maradt.

– Mit csináltál?

A húga olyan sokáig várt a válasszal, hogy a válasz megelőzte a szavakat.

– Meséltem neki a dobozokról. Felhívtam.

Berenice beleegyezett, hogy jutalékot fizet, ha meggyőzi Marielát az eladásról. Ernesto azt állította, hogy ismer vevőket. Később kihallgatott egy beszélgetést: azt tervezték, hogy olcsón megveszik mindent, és anélkül adják el, hogy megemlítenék a valódi tulajdonost.

– Azt hittem, túlzol, amikor azt mondtad, hogy elvettem a pénzedet. Mindig is azt hittem, hogy egyszerűen nem tudod, hogyan kell bánni vele.

Mariela a falnak támasztotta a homlokát.

Ernesto árulása ismerős helyen fájt neki. Nővére árulása egy másik, még érintetlen helyen talált rá.

– És mit akarsz most tőlem?

– Semmi. Elküldöm neked az üzeneteket. Még akkor is, ha soha többé nem beszélsz velem.

Teljesen elküldte őket. Aztán átadta az ügyvédnek azokat a dokumentumokat, amelyeket Ernesto megosztott vele.

Mariela nem bocsátotta meg neki aznap délután. És nem is tette le a telefont, mielőtt meghallotta volna a lány befejezését.

Miután az ingatlanfelmérés befejeződött és Ernesto manővereinek dokumentálása megtörtént, folytatódtak a tárgyalások. A 118 tételre vonatkozó végső ajánlat 18 600 000 peso volt, a végső felülvizsgálat, a szerződéskötés és a garantált szállítás függvényében. Nem azonnali készpénzről volt szó: költségek, adók és egy betartandó ütemterv voltak.

Mielőtt elfogadta volna, ismét felhívta Ernestót. Ezúttal a hangja kedvesnek, szinte fáradtnak tűnt.

–Megoldhatjuk a dolgokat egymás között. Mindez azért történt, mert túl sokat dolgoztunk.

Mariela a sebhelyre nézett, amit egy ipari tű hagyott az ujján.

„A kapcsolatunk nem a munka miatt ért véget. Akkor ért véget, amikor úgy döntöttél, hogy a munkám a tiéd.”

Arra kérte, hogy csak az ügyvéddel vegye fel a kapcsolatot. Aztán letiltotta a számát.

Az iratok megerősítették, hogy házassági szerződés alapján házasodtak össze. Ez nem oldotta meg a régi műhellyel kapcsolatos összes problémát: voltak dokumentumok, amelyeket át kellett tekinteni, és valódi kötelezettségek, amelyeket Mariela teljesített. De Ernesto nem tudta ezt a vásárlást az új életére vonatkozó joggá alakítani. Ochoa ügyvéd minden megállapodást írásba foglalt; Mariela aláírás előtt teljes egészében elolvasta őket.

Mariela kérte, hogy lefoglalhasson 2 darabot.

– Egy nadrág és egy kabát marad itt. A nyugtával és a levél másolatával együtt.

A vevő beleegyezett.

Amikor megkapta az első megerősített befizetést, bezárkózott Aurelio szobájába. Megnyitotta a banki alkalmazását, és addig bámulta az egyenleget, amíg a képernyő elsötétült.

Aztán felhívta az anyja számát.

Még mindig el volt rakva, pedig már 4 éve nem az övé volt.

Nem fejezte be a hívást. Csak a mellkasához szorította a telefont, és kimondta, amit a kilakoltatás óta nem tudott kimondani:

– Már van hol laknom, anya.

A földön ülve sírt, nem törődve azzal, hogy ki hallja.

Másnap reggel visszaadta a feszítővasat.

Aurelio a pult mögött rendezgette a dobozokat.

– Végeztél már a romlásoddal?

Mariela letette az asztalra a helyi építész terveit.

– Még csak most kezdem.

Fel akarta újítani a szerkezetet, fel akarta újítani az ablakokat és megemelni a raktár magasságát. Varróműhelyt, kézműveseknek való helyiségeket és egy kis kávézót is berendezne. Pénzt félretett a lakhatásra, a kötelezettségekre és a vészhelyzetekre. A projektnek költségvetése és korlátai lettek volna.

Aurelio csillogó szemmel vizsgálta a terveket.

– A fiam azt mondta, hogy ez a város még felemelkedhet. Mielőtt meghalt, asztalosműhelyt akart nyitni itt.

Mariela tudott a pénztárgép melletti fényképről. Soha nem kérdezte meg.

– Munkaasztalokra van szükségem. Megrendelhetnénk olyan terveket, mint amilyeneket ő szokott készíteni.

Az öreg lassan leült.

– Még mindig megvannak a jegyzetfüzetei.

A javítások hat hónapig tartottak. Voltak késések, csőtörések és viták az anyagok miatt. Mariela megtanult árajánlatokat olvasni anélkül, hogy alkalmatlannak érezte volna magát a kérdések feltevésére. Kőműveseket, villanyszerelőket és ácsokat fogadott a városból; időben fizetett, és visszautasított olyan szívességeket, amelyeket később engedelmességgel viszonozhatott volna.

Egyik éjjel annyira esett az eső, hogy Mariela arra ébredt, hogy vödröt keressen. Évekig aggódott a beázások, a behajtók és a problémákat jelző hívások miatt. Néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy az új tető tartja a tetőt. Felkelt, körbejárta a szárítóműhelyt, majd visszafeküdt. Másnap reggel későn ébredt. A lepedőt bámulta, meglepődve, hogy napkeltéig aludt.

Berenice szombatonként kezdett járni. Először csak söpört, anélkül, hogy túl közel ment volna hozzá. Később felügyelet mellett segített a számlák rendszerezésében.

Egyik délután azon kapta Marielát, hogy egy ajtót fest.

– Úgy bántam veled, mintha a szenvedés a butaságod bizonyítéka lenne.

Mariela letette az ecsetet.

„Szükségem volt egy nővérre, Bere. Nem valakire, aki megítéli a szerencsétlenségemet.”

Berenice bólintott, és sírt.

-Tudom.

A kibékülés nem egy mindent elsöprő öleléssel történt. Akkor történt, amikor a következő szombaton, és az azutániban is, pénzt vagy elismerést kérve visszatért.

A megnyitó napján a La Esperanza kávé, kukoricakenyér és frissen megmunkált fa illatát árasztotta. Az asztalokat Aurelio fia rajzai szerint rendezték el. A műhely mellett Mariela anyjának fényképe lógott a régi mérőszalagjával.