A randipartnere megalázta, amiért magával hozta a lányát… nem sejtve, hogy milliárdos vezérigazgató.
– Nem azért jöttem ide, hogy más ember hibáját helybenhagyjam.
Octavio ezt mondta, miközben a lányra nézett.
Az étteremben elhalkultak a beszélgetések. Inés letette a piros zsírkrétát, amivel egy csillagot színezett. Ötéves volt, és egy bársonyruhát viselt, amit az anyja nagyobb lelkesedéssel választott ki, mint a sajátját.
Mariana elhagyta a teret.
– Elmehetsz. De soha többé ne beszélj így a lányommal!
Az ügyvéd felvette a kabátját.
–Sok szerencsét ahhoz, hogy találj valakit, aki mindezt kifizeti.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Mariana állva maradt, képtelen volt eldönteni, hogy megölelje-e Inést, vagy azonnal elvigye onnan.
Aztán a lány megkérdezte:
—¿Elpusztítottad Navidadot?
Ezek a szavak sokkal jobban fájtak neki, mint maga a sértés.
Mariana Valdés tudta, hogyan kell vezetni egy több ezer alkalmazottat foglalkoztató céget. Tudta, hogyan kell egyeztetni a szállítási útvonalakról, hogyan kell kezelni a sztrájkokat, és hogyan kell elmagyarázni a veszteségeket egy türelmetlen igazgatótanácsnak.
Nem tudta, hogyan állítsa le lánya remegését.
Letérdelt mellé.
– Nem rontottál el semmit. Az az ember kegyetlen volt, és ez az ő felelőssége.
Inés az üres székre nézett.
– Még akkor is, ha mérges volt rám?
– Annak ellenére, hogy dühös lett.
Szenteste volt Mexikóvárosban. Kint fények díszítették a Roma negyed fáit. Bent Mariana érezte, hogy mindenki tekintete magán van.
35 évesen átalakította apja kis szállítmányozási cégét Grupo Valdés-sé, egy nemzetközi tevékenységet folytató logisztikai vállalattá.
Magánélete ellentétes utat választott.
A válás azután történt, hogy felfedezte, hogy férje céges számlákat használ adósságok törlesztésére és egy viszony fenntartására. Hónapokig újságírók és idegenek beszélgettek a házasságukról, mintha egy tévésorozat lenne.
Mariana megvédte Inést a kameráktól, a kérdésektől és az érdeklődő látogatásoktól.
Aztán elkezdte mindentől óvni magát.
Álmatlanság nélkül bocsátotta el a becstelen alkalmazottakat, de még akkor is hallotta az utolsó veszekedésüket, amikor megpróbált elaludni. A férfi azt mondta neki, hogy senki sem bírja elviselni egy olyan nővel élni, akinek mindig mindent irányítania kell.
Mariana tudta, hogy ezzel el akarta hárítani a felelősséget. Ennek ellenére minden egyes gesztusát fürkészni kezdte, mintha egy hibát rejtegetne, amivel megmagyarázhatná az elhagyását.
Az előző terapeutája azt javasolta, hogy adjon magának időt. Mariana azt válaszolta, hogy neki nincs. Aztán abbahagyta a járást, és megbeszélésekkel töltötte ki a naptárát.
A társkereső alkalmazásban a „Mari” nevet használta, egy ékszer nélküli fényképet, és egy egyszerű leírást: logisztikában dolgozott és anya.
Octavio azt mondta, hogy a családját is nagyra értékeli. Három héten át baráti üzeneteket váltottak.
Amikor a dada délután megbetegedett, Mariana megpróbálta tudatni vele, hogy Inést is el kell vinnie. Az üzenetet senki sem olvasta el. Lemondhatta volna az estét, de ragaszkodott a kellemes estét ígérő lehetőséghez.
Most ezt a döntést kritizálták.
Néhány méterrel arrébb Diego Aguirre meghallotta a sértést.
Történelemtanár volt, 37 éves, és volt egy hatéves fia, Emiliano. A felesége három évvel korábban halt meg. Azóta megtanulta, hogyan kell reggelit készíteni, rémálmokat kibogozni, és hogyan kell az iskolai megbeszélésekre anélkül megérkezni, hogy elfelejtené az engedélyeket.
Már hónapokkal előre lefoglalta azt a vacsorát. Ez volt az az étterem, ahol a feleségével az előző házassági évfordulójukat ünnepelték.
Emiliano találkozni akart vele.
– Hogy mesélj nekem valami szépet anyáról – kérdezte tőle.
Diego egész éjjel próbálta sírás nélkül megcsinálni.
Látta, hogy Inés az anyjához bújik. A fiára nézett.
– Megmutatnád annak a lánynak az űrhajódat?
Emiliano egy műanyag űrhajóst tartott a kezében.
– Szerinted szereti a bolygókat?
– Megkérdezhetnénk tőle.
Az asztalhoz való rohamozás nélkül közeledtek.
– Jó estét – mondta Diego. – Diego vagyok. Emiliano vagyok. Arra lennénk kíváncsiak, hogy szeretnél-e társaságot. Ha inkább egyedül szeretnél lenni, megértjük.
Mariana kínos kíváncsiság után kutatva kereste az arcán az arcát. Csak türelmet talált.
Inés kikukucskált.
– Le tud szállni a babád a csillagokra?
Emiliano összevonta a szemöldökét.
– Nem a csillagokon. Elég. De kitalálhatunk neki egy különleges ruhát.
Mariana először vett levegőt fájdalom nélkül.
– Leülhetsz.
Diego soha többé nem említette Octaviót.
Amikor Emiliano elejtette az űrhajós játékát, lehajolt, hogy felvegye, és a pénztárcája kicsúszott a zsebéből. Egy kis fénykép hevert a szék mellett.
A fiú elvette.
–Ő az anyukám. Előbb jött ide, mint én.
Diego mozdulatlan maradt.
Mariana nem keresett vidám szót, amivel kitölthetné a csendet.
„El akarod mondani, milyen volt?” – kérdezte.
Emiliano mosolyogva beszélt a kitalált dalairól. Az apja hozzátette, hogy soha nem emlékezett az igazi dalszövegre.
A nevetését hallva Mariana rájött, hogy az az asztal is ad nekik valamit.
Megkérte a fiát, hogy mutassa meg, hogyan lehet egy szalvétából űrállomást csinálni.
Alig néhány perc alatt a két gyerek egy univerzumot épített fel poharak és kenyérkosarak között.
– Köszönöm – mormolta Mariana.
–Közönségre volt szükségünk. Már egy órája játszom az idegenek hangjait.
Váratlanul felnevetett.
Beszélgettek a házi feladatról, az odaégett vacsorákról és a cipőkről, amelyeket a gyerekek közvetlenül indulás előtt elveszítettek.
Diego elmondta neki, hogy egy állami középiskolában tanít, és délutánonként ingyenes workshopokat szervez a La Estación közösségi házban.
