„Több a lelkesedésünk, mint az erőforrásunk” – ismerte el. „De a gyerekek csak jönnek.”

Mariana Inésről beszélt. Miután hónapokig válaszolgatott a mérlegekkel kapcsolatos kérdésekre, élvezettel mesélte, hogyan próbált a lánya nyalókafát ültetni, hogy édességet termesszen.

Amikor a munkájáról kérdezték, a nő így válaszolt:

– Én koordinálom a szállítmányokat. Szinte mindig van egy konténer ott, ahol nem kellene lennie.

Igaz volt, bár csak töredéke.

Diego nevetett.

– Tizenéveseket koordinálok. Olyan helyeken is megjelennek, ahol nem kellene.

A számla pont akkor érkezett meg, amikor a gyerekek az utolsó desszertet ették.

Diego megpróbálta elvenni, de Mariana a kezével eltakarta a mappát.

– Minden család maga fizeti a költségeit.

– Meg akartam hívni őket.

– És azt akarom, hogy újra vacsorázzunk anélkül, hogy ez adósság lenne.

Mosolyogva beleegyezett.

Az étterem azonban egyetlen csekkbe egyesítette a számlát. Diego a kártyájával fizetett, hogy megoldja a problémát, és megegyeztek abban, hogy a nő átutalja neki a saját részét.

Mariana elkérte a számát.

Ahogy leírta, hozzátette:

—Arra is használhatod, hogy pénzt küldés nélkül beszélj velem.

Kimentek a decemberi hidegbe. A gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy elsétáljanak egy közeli térre, hogy megnézzék a kivilágított betlehemet.

Inés elkezdett énekelni egy karácsonyi éneket. Emiliano kitalált egy verset az űrhajósokról, és mind a négyen nevetni kezdtek.

Mariana érezte Diego kezének érintését az övé mellett.

Nem lépett félre.

Aztán egy nő felismerte őt.

– Mariana Valdés! Egy fotó a holnapi rovatba?

Gazdasági újságíró volt, akit több eseményről is ismertem. Már felvettem a telefont.

Mariana közelebb húzta magához Inést.

– Ma a lányommal vagyok. Kérlek, ne tegyétek közzé a képét.

A nő leengedte a készüléket.

Diego Marianára nézett.

– Ismer téged a munkádból?

A félelem előbb reagált, mint ő.

–Egy rendezvényen találkoztunk. Nem fontos.

Elfogadta a magyarázatot. Mariana azonnal szégyellni kezdte magát.

A következő hetekben parkokban, kávézókban és Diego portales-i lakásában találkoztak.

Inés és Emiliano rájöttek, hogy képesek hevesen vitatkozni egy párnán, majd elfelejteni az egészet, amikor találnak egy üres dobozt.

Mariana megtudta, hogy Diego a felesége jegyzeteit egy szakácskönyvben tartotta. Felfedezte, hogy a felesége álmában beszél, amikor kimerült.

Egyik este quesadillákat készítettek, miközben a gyerekek erődöt építettek.

– Te jössz, hogy kiválaszd a filmet – mondta Diego.

Mariana évek óta több millió dolláros befektetéseket fontolgatott. Több időbe telt, mire erről a filmről döntött, mint bármelyik másikról.

Egyik délután Inés véletlenül eltört egy csészét, amit Diego felesége festett. A lány mozdulatlanul állt, és várta a sikolyt.

Összeszedte a darabokat, és az egyiket egy virággal együtt megtartotta.

– Szomorú vagyok tőle, de tudom, hogy nem akartad megtenni.

Aztán segítséget kért tőle egy doboz megtalálásában.

Mariana félelem nélkül figyelte, ahogy Inés ismét közeledik. El akart képzelni egy olyan életet, ahol a balesetek csak balesetek lehetnek, és senki sem használja fel a régi sebeket mások megbüntetésére.

Boldog voltam.

Ő is hazudott.

Nem adta meg neki a vezetéknevét. Amikor megkérdezte, hogy alkalmazott vagy partner, azt válaszolta, hogy adminisztratív pozíciót tölt be.

Minden egyes lehetőség a kijavításra nehezebbnek tűnt, mint az előző.

Féltem érdeklődést, számítást vagy távolságtartást látni azokban a szemekben.

Úgy döntött, vasárnap mindent elmond neki. Meghívja a házába, és azzal kezdi, hogy bocsánatot kér.

Csütörtökön Diego iskolája képviselőjeként részt vett egy oktatási program bemutatóján. Egy független alapítvány hívta meg a tanárokat, hogy több cég által finanszírozott anyagokat kapjanak.

Nem tudtam, ki fogja mondani a főbeszédet.

Amikor bejelentették Mariana Valdést, a Grupo Valdés vezérigazgatóját és fő részvényesét, felnézett.

Sötétkék ruhában jelent meg, a szervezők kíséretében.

Diego abbahagyta a hallgatózást.

Emlékezett a vacsora közbeni átszállásukra, a megélhetésről szóló viccekre, a kérdésekre, amiket elhárított.

Mariana meglátta őt a közönség soraiban.

Mondat közben elhallgatott.

A lehető legjobban befejezte a beszédét, és a hallban utolérte.

– Diego, várj!

Megállt.

– A te neved is Mari?

– Igen. Apám hívott így szokott.

– Ez a legkevesebb az egészben.

Mariana lehajtotta a fejét.

– Attól féltem, hogy csak azt fogod látni, ami nekem van.

– Szóval azt választottad, amit tudhattam.

Kinyújtotta a kezét, de elejtette.

– Nem akartam elveszíteni azt, amit átéltünk.

–Én is átéltem. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy egy fontos rész másképp van.

Mariana megpróbálta elmagyarázni a válást, a pereket, és azokat az embereket, akik önérdekből keresték meg.

Diego a végéig hallgatott.

–Sajnálom, amit veled tettek. De nem én voltam.

Ez a mondat védtelenné tette.

– Nem kértelek volna meg arra, hogy számokat számolj – tette hozzá. – Csak azt, hogy ne adj hamis választ, amikor kérdeztem.

-Tudom.

– Időre van szükségem.

Hangtalanul távozott.

Mariana az ajtóban maradt, amíg az asszisztense meg nem kérdezte, hogy vissza akar-e menni a szobába.

Elutasította.

Azon az estén Inés kérte, hogy hívhassa fel Emiliano-t.

Marianna az ágyán ült.

– Diego mérges rám, mert nem voltam őszinte. Tiszteletben kell tartanunk, hogy szüksége van térre.

A lány aggódva nézett rá.

– Mint az étterem tulajdonosa?

– Nem. Diego nem sértett meg. Azt mondta, hogy valami bántja.

Inés megsimogatta a nyula fülét.

– Bocsánatot kérhetsz tőle.

– Ezt fogom én is tenni.