Miután évekig sikertelenül próbálkozott az anyasággal, eltette a kiságyat… mígnem megjelent egy özvegyember egy kislány kíséretében.

Az első csepp a varrógépre hullott. A második a keresztelőruhát foltozta, amelyet Magdalenának hajnalban kellett volna átadnia.

Elhúzta az asztalt a szivárgástól, és egy vödröt tett a tető alá. Odakint az eső eltakarta a Sierra Poblana hegyeit.

Aztán dörömböltek a kapun.

Egy férfi várt, csuromvizesen, egy fonott hajú kislány kezét fogva. Mögöttük egy törött kerekű szekér és egy kanca állt, amint a fejét csóválta a zuhogó esőben.

– Elnézést a hosszú időért. Csak fedélre van szükségünk a fejünk felett, amíg elvonul a vihar.

Magdalena abrió nyílt

– Nincsenek vendégszobáim.

A lány a cipője mellett lefolyó vízre nézett.

– Maradhatunk ott, ahol a kutyák alszanak.

Ez jobban fájt neki, mint bármilyen könyörgés.

—Nincs értelmes fordítás

– Milyen kár. Tudom, hogyan kell vigyázni rájuk.

Magdalena kinyitotta a kapu többi részét.

1967-et írtunk. Harminckilenc éves volt, és már négy hónapja lakott abban a házban, amelyet édesanyja, Doña Jacinta hagyott rá.

A válás után két bőrönddel, egy pedálos géppel és egy olyan vállalkozásból származó adósságokkal tért vissza, amelyet a férje még azelőtt hagyott abba, hogy őt hagyta volna el.

Évekig próbálkoztak gyermekvállalással. Orvosokhoz fordultak, számolgattak, és vártak. Először megosztották egymással a bánatukat. Később Esteban elkezdte szemrehányásként használni.

Tegnap este otthagyta a bőröndjét az ajtó előtt.

– Belefáradtam abba a házba, ahol soha semmi sem történik.

Magdalena nem válaszol. Még mindig emlékeztem erre a kifejezésre, valahányszor csendben dolgoztam.

Az anyja vett egy kiságyat, amikor meghallotta az esküvőt. Eltette a hátsó szobába, meggyőződéseként, hogy hamarosan szükség lesz rá.

Magdalena soha nem használta.

Visszatérve becsukta az ajtót, és a kulcsot a kötényzsebében tartotta.

Aztán kirakott egy „Eladó” táblát a kapura.

Fizetnie kellett a bankszámlának. Azt is érezte, hogy szüksége van egy helyre, ahol senki sem ismeri őt úgy, mint azt a nőt, akit maguk mögött hagytak.

Az idegen neve Gabriel Mendoza volt. Ács volt, és egy farmra utazott, ahol munkát ígértek neki. A lány, Abril, hétéves volt.

Magdalena egy fészer alá ültette a kancát, és a folyosóra vezette vendégeit.

Bablevest, tortillát és kávét szolgált fel nekik.

Gabriel anélkül evett, hogy felnézett volna. Abril pedig az egész házat szemmel tartotta.

– Apám mindent megjavít, ami fából készült. Asztalokat, ajtókat, kiságyakat…

Magdalena a zsebében szorongatta a kulcsot.

– Edd meg, mielőtt kihűl.

Azon az éjszakán alig aludt. Hallgatta az eső kopogását, a vödörbe csapódó víz hangját és mások lélegzetvételét egy olyan házban, ahová hónapok óta nem jöttek látogatók.

Hajnalban rajtakapta Gabrielt, amint a mennyezetet bámulja.

– Ha nem bánod, elintézem ezt, mielőtt elmegyünk.

Udvariasságból visszautasította.

Élje a gépet.

„Ha elázik, elveszíted az állásodat. Hadd fizessem ki az éjszakát azzal, amit tudok.”

Magdalena elfogad

Doña Socorro, a szomszéd, kölcsönadott egy létrát. Gabriel kicserélte a tetőcserepeket, megigazított egy deszkát, és kitisztította az ereszcsatornát.

April a gép mellett maradt. Talált egy doboz gombot, és engedélyt kért, hogy szétválogathassa őket.

– Ezek égkékek. Ezek esőkékek.

Magdalena egy kis halomra mutatott.

– És azok?

–Attól a pillanattól kezdve, amikor valaki szomorú.

Röviden felnevetett.

A tetőn a kalapács egy pillanatra elhallgatott.

Délután Gabriel elment érdeklődni a haciendáról. Kalappal a kezében tért vissza.

Az ingatlan gazdát cserélt. Az állás elveszett.

– Nincs pénzem folytatni az utamat – vallotta be. – Meg tudom javítani a kereket, de szükségem van néhány napra. Felújítom a házadat szállásért cserébe, amíg munkát találok.

Magdalena a rozoga kapura, a laza lépcsőkre és az „Eladó” táblára nézett.

– Amíg el nem adják. Egy napig sem.

Gábriel bólintott.

April nem hallotta a kórus állapotát. A kanca mellé térdelt, és megígérte neki, hogy hamarosan szép istállója lesz.

A napok elkezdtek zajjal telni.

Gabriel ajtókat igazított, deszkákat cserélt ki, és megjavította a konyhaasztalt. Soha nem nyitott ki fiókot anélkül, hogy megkérdezte volna, és a hátsó ajtó közelébe sem ment.

Don Leandro, a város asztalosműhelyének tulajdonosa, meglátta a munkáját, és felvette.

April belépett az iskolába.

Magdalena megigazította az egyenruháját, és hagyott elég anyagot a szegélyben, arra az esetre, ha megnő.

– Ennyire fogok én is megnőni?

– Ha továbbra is úgy eszel, mint tegnap, akkor valószínűleg.

A lány nevetett.

Gabriel előkészítette a tűzifát indulás előtt. Magdalena elkezdte felszolgálni a kávét két személyre, bár ragaszkodott hozzá, hogy így nem pazarolja el a fazékban maradtakat.

Doña Socorro az ablakából figyelte.

– Az az ember sokat csinál errefelé.

– Fizeti a szállását.

– Hát persze, lányom. És azért vasalod ki az ingeit, hogy kamatot számolj fel érte.

Magdalena úgy tett, mintha nem hallaná.

Egy kora reggel a folyosón találta Gabrielt, aki éppen a kanca hámját javítgatta. Csak egyetlen gyertyát gyújtott meg, hogy ne ébressze fel őket.

Azt mondta neki, hogy Teresa halála után időnként abbahagyta a munkát, hogy gondoskodjon Abrilről. Mire visszatérhetett, a fűrészmalom, ahol megbízásokat kapott, bezárt.

– Ezért fogadtam el a tanya ajánlatát anélkül, hogy előbb megkérdeztem volna. Egy útra volt elég, nem kettőre.

Magdalena hozott neki egy csészét.

Ivás nélkül tartotta a karjában.