Gabriel megtartotta az üres borítékot. Magdalena a hátuljára írta azt a dátumot, amikor megtanulták elmondani egymásnak, amit akarnak, még akkor is, ha remeg a hangjuk.
Magdalena előző nap drága hímzés és kölcsöncsipke nélkül fejezte be a ruháját. Egy egyszerű anyagot választott, ami nem akadályozta a járásban, az ölelésben vagy a táncban.
Egy tiszta reggelen házasodtak össze, Doña Socorro már az esküvő előtt sírt.
A lány sárga ruhát viselt. A zsebében anyja fényképe volt; a kezében pedig egy párna, amit Magdalenával varrtak a jegygyűrűknek.
Visszafelé menet hárman együtt sétáltak.
Gabriel az esküvői portrét Abril első rajza mellé akasztotta.
Azon az éjszakán megint esett az eső.
Magdalena az ablak közelében hagyta a gépet, és hallgatta a csempéken csöpögő vizet.
Egyetlen csepp sem esett bele.
April egy kék gombbal az ujjai között jelent meg.
– Ez mit jelent?
Magdalena Gabrielre nézett, aki éppen három csészét tett az asztalra.
Aztán közelebb húzta a lányt, és megcsókolta a homlokát.
– Amikor az ember boldog.
April a mély zsebébe tette a gombot.
Magdalena pedig, hosszú évek óta először, otthagyta a hátsó szoba kulcsát a többiek mellett lógva.
