–Nem akarom, hogy a lányom hozzászokjon ahhoz, hogy engedélyt kérjen, ha bent aludhat.
A lányt borító takaróra nézett, amely a félig nyitott ajtón keresztül látható volt.
– Itt nem kell minden este kérned.
Gabriel felnézett. Magdalena gyorsan megemlítette a hideget, de letette a csészét mellé, és hevesen vert szívvel visszament a műhelybe.
Egyik este Abril sárga ruhában és egy fényképpel a kezében lépett be a műhelybe.
Egy fiatal nőt ábrázolt, aki egy fa mellett mosolygott.
–Ő Teresa, az anyukám. Két éve halt meg.
Magdalena gondosan fogadta a portrét.
– Nagyon csinos volt.
Ápril bólintott.
–Mély zsebet szeretnék. Hogy ne veszítsem el, magammal vihessem.
Magdalena puha anyagot keresett.
Megtanította a lányt krétával jelölni és hosszú öltésekkel rögzíteni a darabot. Abril úgy dolgozott, hogy a nyelve kilógott az ajkai között.
-Vannak gyerekei?
A pedál mozgása megállt.
Magdalénának eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Nem. Én akartam őket.
-Sok?
-Sok.
April a ferde varrásba nézett.
– Bárcsak korábban érkeztem volna.
Magdaléna eltakarta a szemét.
A lány megijedt.
Mondtam valami rosszat?
A lány tagadta, és megölelte.
Gabriel, aki elérte a folyosót, hátralépett anélkül, hogy félbeszakította volna őket.
Azon az éjszakán Abril elaludt, fejét az ölében hajtva. Magdalena tartotta a portrét, miközben Gabriel érte jött.
– Néha félek, hogy elfelejtem a hangját – suttogta a lány, miközben felébredt.
Az apjuk leült melléjük, és elkezdte mesélni, hogyan szokott Teresa tortillakészítés közben énekelni. Mindig ugyanabban a részben hibázott a dalban, és végül szavakat talált ki.
Április egy folyó a könnyek között.
Magdalena hallgatta őket, amíg a lány újra el nem aludt. Aztán a fényképet a ruha mellé helyezte, biztonságba az ollóktól és gombostűktől.
Másnap reggel Magdalena egy rajzot talált a gép mellett: egy ház kék ablakokkal és 3 emberrel, akik kézen fogva állnak.
Alul ez állt: „Apám, Magdaléna és én.”
Egy gombostűvel a falhoz tűzte.
Ugyanazon a héten érkezett egy levél a banktól.
Az adósság egyre nőtt. Rendbe kellett tennie a fennálló tartozásokat, mielőtt a probléma elmérgesedett volna.
Magdalena elrejtette a borítékot a formák alá.
Gabriel nézte, ahogy a nő egész délután ugyanazokat a varratokat bojtogatja.
– Segíthetek?
Tagadta.
Szégyellte magát a férfi helyett, amiért tudta, mit hordoz még magában a házasságából. Attól is félt, hogy a férfi minden bizalmaskodást kérésnek fog értelmezni.
A következő szombaton egy autó állt meg a kapu előtt.
Doña Elisa Fuentes egy csendes házat keresett a hegyekben. Körbejárta a szobákat, megcsodálta a felújításokat, és érdeklődött a bezárt szoba felől.
– Ez egy raktár – válaszolta Magdalena túl gyorsan.
Az ajánlat elég volt ahhoz, hogy kifizesse az adósságot és megtartson némi pénzt.
Magdalénának biztosan megkönnyebbültnek kellett lennie.
Ehelyett a gép melletti rajzra nézett.
Hetekig hagyta, hogy a cégér kifakuljon, anélkül, hogy újrafestette volna. Amikor bárki kérdezősködött, hibát talált a házban, hogy elkedvetlenítse őket.
Megpróbált ragaszkodni valamihez, amit senki sem ígért neki.
Beleegyezett, hogy felülvizsgálja a feltételeket, bár még nem írta alá.
Gabriel korán tért vissza aznap. Magával hozott egy általa készített kis széket, hogy Abril elérhesse a műhelyasztalt.
A folyosóról Elisa hangját hallotta:
– Ha megkötjük az üzletet, át kell adnod az üres házat.
Elhagyta a padot a gép mellett.
Nem kérdezett semmit.
Vacsora közben bejelentette, hogy Don Leandro szerzett neki egy szobát a város másik felén.
– Így lesz ideje rendet tenni.
Magdalena a kanalat fogta anélkül, hogy megkóstolta volna a levest.
Úgy értette, hogy még nem döntött.
De látta nyugodt kezeit, és azt hitte, hogy napok óta keresi a módját, hogy elmenjen.
– Rendben – felelte.
Gabriel megértette, hogy arra vár, hogy elmenjen.
April mindkettőjükre nézett.
– Akkor többé nem fogom szétválasztani a gombokat?
Senki sem tudta, mit válaszoljon neki.
Vasárnap elutaztak.
Gabriel szabadidejében javította meg a kereket. A holmija elfért egyetlen rakományban.
Mielőtt felment volna az emeletre, átnyújtott Magdalenának egy borítékot.
– Ennyit tudtam megspórolni. Abril kajájára és arra, amivel még mindig tartozom neki.
El akarta utasítani őt.
A „deba” szó hallatán összeszorult a torka.
April átölelte a derekát.
— Ne feledkezz meg rólam.
Magdalena megsimogatta a copfjait.
– Ez nem történhet meg.
A szekér végigment az úton. A lány addig integetett, amíg el nem tűnt a kanyarban.
Magdalena még sokáig a kapunál maradt.
Hétfőn három csésze kávét főzött.
Akkor vette észre, amikor az asztalhoz vitte őket.
A műhelyben megtalálta a sárga ruhát, aminek a zsebét csak Abril öltései tartották egyben.
A lány elfelejtette.
Magdalena a mellkasához szorította, és úgy sírt, mintha a válás napján nem sírt volna.
Most már értette, mennyire megszerette őket.
Doña Socorro a gép mellett ülve találta rá.
– És a lány?
– Elmentek.
A szomszéd az üres padra nézett.
– Mondtad nekik, hogy azt szeretnéd, ha maradnának?
Magdaléna tagadta.
– Joguk volt valami jobbat keresni.
Socorro leült mellé.
– És ők tudják ezt? Vagy ezt is magadtól döntötted el?
Azon az éjszakán kifogyott a zseb.
Kék cérnát választott, megerősítette a sarkokat, és egy kényelmes nyílást hagyott, hogy Abril kivehesse a portrét anélkül, hogy meghajlítaná.
