Lucía már huszonöt perce várt, amikor nevetést hallott a pálmafák mögül. Már fel sem nézett, felismerte a hangot. Aztán rájött, hogy senki sem jön, és hogy a három nő, akik meghívták, a megaláztatását veszi fel.

A táskáját szorongatta. A kék ruha, amit aznap reggel vett 180 pesóért egy utcai piacon, hirtelen nevetséges jelmeznek tűnt. Három napig reménykedett, de most égette az arcát.

Épp fel akart állni, amikor egy idegen megállt az asztala mellett.

– Bocsásson meg a késlekedésért. A reform lehetetlen volt.

Aztán előrehajolt, és csak úgy magának hozzátette:

– Három nő filmez téged. Ha akarod, leülök. Ha inkább elmennél, veled megyek. Ne tedd.

Azon az estén először kínált valaki választási lehetőséget neki.

Lucía miró a üresség helye.

—Kérjük, jelezze

Egészen addig a péntekig Lucía Mendoza élete üres irodák és mások ruháinak halmai körül forgott. Huszonhét éves volt, éjszakánként egy reklámügynökséget takarított a Paseo de la Reforma egyik épületében, hétvégenként pedig egy mosodában dolgozott.

Két évvel korábban a húga, Daniela egy véletlen balesetben meghalt. A fia, Mateo akkor hatéves volt. Az apja már régóta nem volt otthon, a nagymamája pedig már elhunyt, így Lucía gondoskodott a fiúról.

Eltette a vázlatfüzeteit, és megtanulta kiszámolni, mennyi rizs elég a hónap végéig. Azt is megtanulta, hogy egy gyerek fogmosás közben kérdezhet az anyjáról, akárcsak valaki, aki azt kérdezi, hogy esni fog-e holnap.

– Emlékezni fog ránk? – kérdezte tőle Mateo egy este.

Lucía addig ölelte, amíg nem talált egy választ, ami nem hazugság volt.

–Minden nap gondolunk rá. Ez is egy módja annak, hogy együtt legyünk.

Attól kezdve, lefekvés előtt, kitaláltak egy történetet, és Lucía rajzolta meg a főszereplőt. Alkottak egy axolotlt, aki félt úszni, egy szentjánosbogarat, amelyik elveszítette a fényét, és egy sárkányt, aki kagylókat árult, mert szégyellte megijeszteni az embereket.

A rajzok az Obrera negyedben lévő lakásában lévő hűtőszekrényt borították.

Az ügynökségnél senki sem tudott róla semmit. Szinte mindenki számára ő csak „a takarítónő” volt.

Ezért zavarta meg, amikor Paola Ordóñez, egy vezető beosztású nő, aki soha nem üdvözölte, megállította a liftnél.

– Egy kollégám szeretne megismerkedni veled. Félénk, de nagyon kedves ember. Pénteken nyolcra foglalt asztalt az Alborban. A tizenhetes asztalnál.

Fernanda és Jimena, a barátai, egyetértően bólogattak hátulról.

Lucía kétszer is megkérdezte, hogy komolyan gondolják-e.

– Persze. Te is megérdemled a kényeztetést – válaszolta Paola.

Pénteken Doña Carmen, a szomszédja felajánlotta, hogy vigyáz Mateóra. A fiú a tükör előtt nézte, ahogy a nagynénje készülődik, és megigazított egy ferde hajcsatot.

– Úgy tűnik, filmben fogsz szerepelni.

Lucía nevetett. A buszon a térdén cipelte a táskáját, hogy ne gyűrődjön össze a ruhája.

Most, az idegennel szembenézve, azt kívánta, bárcsak soha nem hagyta volna el otthonát.

Rafaelként mutatkozott be, és lefelé fordította a telefonját.

– Mielőtt kérdeznék, el kell mondanom, hogy ezt nem tudom megfizetni – mormolta.

– Meghívlak. Mindenféle kötelezettség nélkül.

Miután Lucía kiválasztott valamit az étlapról, rendeltek. Rafael nem kérdezősködött a távol lévő férfi felől, és meg sem próbálta meggyőzni Lucíát arról, hogy nem fáj neki.

– Szeretnél beszélgetni, vagy inkább megbeszélnénk az időjárást?

Önkéntelenül is felnevetett.

– Elég rossz vagyok a színlelésben.

– Én is. Kimerítettem a közlekedési ismereteimet.

Lucía apránként mesélt neki a két munkájáról és Mateóról. Várta a szánakozó gesztust, amit már annyiszor kapott. Rafael viszont megkérdezte, hogy mi tetszik a fiúnak.

– Ezen a héten paleontológus szeretne lenni. Múlt héten szemetesautót akart vezetni, mert szerinte annak jobb karjai vannak, mint egy repülőgépnek.

Végül a rajzokról készült fényképeket nézegették.

Rafael felnagyította a péksárkány képét.

– Miért égett meg az egyik ujja?

– Mert tüzet tüsszent, amikor ideges lesz. Mateo úgy döntött, hogy igazi problémára van szüksége.

Rafael hangosan nevetett.

—Igazad van.

Megkérdezte tőle, hogy ki várja otthon. A férfinak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

—Általában függőben lévő e-mailek.

Pénzben nőtt fel, tizenkét évesen elvesztette édesanyját, és megtanulta, hogy a csendet munkával töltse ki. Harmincnégy évesen tizenkét étteremből és három szállodából álló csoportot vezetett. Azon az estén diszkréten ellenőrizte az Albor, az egyik létesítményének kiszolgálását.

Nem tudta neki elmagyarázni.

Paola megjelent az asztal mellett, kezében a telefonjával.

– Lucía! Micsoda meglepetés, hogy eljöttél!

Aztán Rafaelre nézett.

–Remélem, azt mondta, hogy ő takarítja a fürdőszobáinkat. Így később nem lesz semmi félreértés.

Lucía gyomrában ürességet érzett. Válaszolni akart, de a szavak elakadtak a torkában.

Rafael lassan elhúzta a szalvétát.

– Azt mondta, hogy dolgozik és gondoskodik az unokaöccséről. Még mindig nem mondtál semmit, ami megmagyarázná, miért jössz ide, hogy megsértsd.

A menedzser odalépett hozzá, miután felismerte.

– Salcedo úr, szüksége van a közbeavatkozásomra?

Paola elsápadt. Felismerte a vezetéknevet: az ügynöksége hónapok óta próbált ügyfeleket szerezni a Salcedo csoportnál.

– Nem ismertelek téged…

– Ez nem változtat azon, amit az előbb tettél – felelte Rafael. – Abba kell hagynod a felvételt.

A menedzser megkérte a három nőt, hogy miután kifizették a számlájukat, távozzanak. Kiabálás nem hallatszott. A maguk után hagyott csend is elég volt.

Lucia felvette a táskáját.

– Te vagy a tulajdonos.