Ez a mondat egészen hazafelé tartott, és végigkísérte.

Majdnem egy évvel a vacsora után Rafael meghívta egy gálára az egyik szállodájába. Lucía habozott, amikor meglátta a meghívást. Még mindig emlékezett a pálmafákra és a felemelt telefonokra.

Végül egy zöld ruhában jelent meg, amit maga választott és fizetett.

A rendezvényen Rafael bejelentette az alkalmazottak családjai számára indított éjszakai gyermekfelügyeleti programot, amelyet szakemberekkel és gyermekfelügyeleti központokkal együttműködve fejlesztettek ki. A program egy kis projektként indul, amelyet maguk a családok értékelnek ki, mielőtt kibővítenék.

Lucía felismerte a beszélgetéseiket a műszakokról, a kimerült szomszédokról és a konyhai székeken alvó gyerekekről. Hallotta a szakácsok, szobalányok és biztonsági őrök beszélgetését is.

Amikor Rafael visszatért mellé, könnyes lett a szeme.

– Nem mondtad, hogy már készen van.

– Valami olyasmit szerettem volna mutatni, ami működik.

Lucía le a kezét.

Később esetlenül táncoltak, és nevettek, amikor a férfi a cipőjére lépett. Hosszú idő óta először töltött egy egész estét anélkül, hogy úgy érezte volna, igazolnia kell a jelenlétét.

Találkozásuk évfordulója péntekre esett. Mateo ragaszkodott hozzá, hogy Doña Carmennél maradjon: tamalét terveztek sütni és filmet nézni.

Mielőtt elindult, Lucía rajtakapta, hogy éppen Daniela fényképét rendezgeti a könyv egyik példánya mellett.

„Tehát láthatod, hogy már kijött” – magyarázta.

Lucía megölelte. A fájdalom még mindig ott volt, de most már más dolgokkal is együtt járt.

Alborban ugyanaz az asztal várta a korlátnál. Rafael felállt, amikor meglátta közeledni.

– Elkéstél

—Lehetetlen reformálni

Mindketten mosolyogtak

Visszavette a kék ruhát. Megigazította a derekát és kigombolta a ruhát.

—¿Hogy találtad? —kérdés

– Emlékszem, majdnem nem maradtál.

Lucía megrázta a telát.

– Hónapokig gondoltam erre az éjszakára, és csak a szégyenre emlékeztem. Más emléket akartam adni a ruhának.

Rafael közelebb húzta a székét, és megvárta, míg leül.

– Kezdhetjük a desszerttel – javasolta.

Lucía hangosan felnevetett. Aztán elővett a táskájából egy összehajtott papírlapot: Mateo egy asztal köré rajzolta őket, ahol egy sárkány kenyeret szolgált fel.

Rafael hosszan nézte a rajzot.

– Ezúttal rám tette a kezét.

– Azt mondja, már kiérdemelted őket.

Nevetett, és a terítőre tette a kezét. Lucía anélkül vette el, hogy lenézett volna. Körülötte a város ablakai kivilágosodtak; előtte a széken, amelynek egy évvel korábban üresen kellett volna maradnia, most valaki ült, akivel úgy döntött, hogy találkozik.