Felhívást kaptam, hogy kérjem meg táncolni azt a csendes lányt… A válasza megdöbbentette és teljes csendben hagyta az egész termet.

– Azért hívsz meg, mert fogadnak, hogy nem mernéd?

Emiliano a kettőjük között lebegve hagyta a kezét.

A tornaterem másik oldalán Rodrigo még mindig rájuk szegezte a telefonját. Iván eltakarta a száját, hogy elrejtse a nevetését.

Emiliano hazudhatott volna. Csak tagadnia kellett volna, mosolyognia, és úgy tennie, mintha saját szabad akaratából lépte volna át a síneken.

De Ximena egyenesen ránézett. Nem tűnt meglepettnek; inkább belefáradt abba, hogy igaza volt.

– Igen – felelte –, így kezdődött.

A térdén szorongatta a kis táskát.

– Akkor visszamehetsz. Megtetted a magadét.

Emiliano a barátaira nézett, és szégyellte magát a nevetés miatt, amin néhány perccel korábban még együtt nevettek.

– Nem akarok visszamenni hozzájuk.

Ximena felnézett.

– Ez nem jelenti azt, hogy táncolnom kell veled.

Ez baj a kezemben.

-Igazad van

Ez a válasz habozásra késztette. Körülötte még mindig beszélgetések, műanyag poharak és egy dal hallatszott, ami hamarosan véget ért.

Emiliano biztonságos távolságban maradt.

-Bocsáss meg. Nem kellett volna hagynom, hogy fogadást csináljanak belőled.

Ximena a pálya közepére nézett.

„Már három éve próbálok újra táncolni” – mondta alig hallhatóan.

Abbahagyta a válasz keresését.

Volt valami azokban a szavakban, amihez nem tudtam hozzányúlni anélkül, hogy összetörjem.

Azon a decemberi estén egy pueblai középiskola tornatermét papírcsillagok és fehér fényfüzérek borították.

A diákok hetek óta szervezték a téli bált. Volt egy uzsonnásasztal, azonnali fotók készültek egy feldíszített fa mellett, és a tanárok igyekeztek szemmel tartani a dolgokat anélkül, hogy túlságosan tolakodónak tűnnének.

Ximena Ríos 17 éves volt, és szinte az egész estét a fal mellett ült.

Reginával érkezett, egy osztálytársával, aki ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön. De Regina részt vett a szervezésben, és egy órát töltött a jegyekkel és italokkal kapcsolatos problémák megoldásával.

Mielőtt elment, többször is megkérdezte tőle, hogy jól van-e.

Ximena mindig igent mond.

Nem akartam, hogy ez csak egy újabb függőben lévő feladattá váljon.

Egy kék ruhát viselt, amely az édesanyjáé volt. Beatriz nagynénje három éjszaka alatt átalakította, megőrizve az ujjakon lévő apró hímzett virágokat.

Amikor felpróbálta, a bátyja, Simon az ajtóból figyelte.

–Te párosulsz a mamá-val.

Ximena a tükör felé fordult.

Az apja, Raúl, abbahagyta az ing hajtogatását.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.

Aztán megkérdezte, hogy mikor ér véget a tánc.

Ximena úgy érezte, hogy valami ismét bezárkózik a házba.

Amióta anyja meghalt, gondosan kellett megválogatnia a szavait, ha róla beszélt. Raúl több órát dolgozott a kelleténél, Simón egyre kevesebbet kérdezett, Ximena pedig megtanulta, hogy az emlékeit arra az időre őrizze, amikor egyedül van.

Elena rövid betegség után hunyt el, amikor lánya 14 éves volt.

Addig a péntekek a zene estéi voltak.

A konyhában táncoltak, miközben a tortillák melegedtek. Elena néha kanalat használt mikrofonként, Simón pedig lehetetlen ritmusban verte az edényt.

Raúl panaszkodott a zajra, bár végül elmosolyodott az asztaltól.

A temetés után a kürtöt egy szekrényben hagyták.

Senki sem vitte el többé.

Ximena tovább hallgatta a dalokat fejhallgatóval, de abbahagyta a táncot. Minden alkalommal, amikor próbálkozott, eszébe jutott, ahogy anyja kezei igazgatták a karjait.

Azon a reggelen, amikor felvette a kék ruhát, úgy döntött, újra megpróbálja.

Nem számított egy rendkívüli estére. Egyetlen dal is elég lett volna anélkül, hogy úgy érezné, elárulja családja bánatát.

Emiliano Torres szintén 17 éves volt.

Jól tudott sportolni, könnyen beszélt, és hozzászokott, hogy a barátai fenntartott hellyel fogadták.

Ximenát már évek óta ismertem, bár soha nem beszélgettem vele hosszasan.

Emlékeztem, ahogy kölcsönadta a jegyzeteit egy beteg osztálytársának, és ahogy összeszedte azokat a papírokat, amiket egy első féléves hallgató ejtett le a lépcsőn.

Azt is tudta, hogy „némának” hívják.

Soha nem használtam a becenevet.

Egészen addig az éjszakáig azt hitte, hogy ennyi elég.

Rodrigo a fal melletti székre mutatott.

–Merem, hogy megkérd Ximenát táncolni.

Iván hangosan felnevetett.

– Még csak válaszolni sem fog neked.

Emiliano velük nevetett.

Aztán a lányra nézett.

Éppen a ruhája egyik ujját simította le. Gondosan elrendezte a ruháit, és továbbra is a táncparkettre koncentrált, mintha a megfelelő pillanatra várna, hogy felálljon, bár nem tudná, hogyan.

A jelenet már nem tűnt viccesnek számára.

Felállt.

Rodrigo bekapcsolta a kamerát.

– Ezt meg kell őrizni.

– Ne vedd fel – mondta Emiliano.

A barátja lejjebb tette a telefont néhány centiméterrel.

Azt feltételezte, hogy a nő engedelmeskedett.

Most, Ximenával szembenézve, megértette, hogy ezt még csak nem is ellenőrizte.

A dal véget ért.

Ximena végighúzta az ujját a kabátja hímzett virágain.

„Anyukám minden pénteken táncolt velem” – magyarázta. „Nem sokat tudtunk. Csak forogtunk és nevettünk.”

Emiliano félbeszakítás nélkül hallgatta.

Egy közeli pár elhallgatott, amikor meghallották.

–Három éve meghalt. Azóta úgy érzem, ha újra megteszem, és tetszik, akkor magam mögött hagyom.

Gyorsan letörölt egy könnycseppet, bosszúsan magára.

– Micsoda ostobaság ezt itt neked mondani.

– Ez nem hülyeség.

Ximena Rodrigo telefonjára nézett.

Emiliano megfordult.

—Apágalo.

Ezúttal olyan határozottan mondta, hogy több diák is arra nézett.

Rodrigo elrejtette a készüléket.