Ximena figyelte őt.
– De nem kellett neked valaki, aki eldönti, miben vagy hiányos – folytatta. – Amikor azt mondtad, hogy nem kell velem táncolnod, rájöttem, hogy igazából meg sem kértelek.
Lenézett a kezeire.
– Élveztem veled táncolni.
Alig mosolygott.
-Én is.
– Ez nem jelenti azt, hogy már nem vagyok dühös.
-Tudom.
Ximena ismét kinyitotta a jegyzetfüzetet.
– Akkor segíts nekem ebben. Nem értem, hogyan jutottál erre az eredményre matematikából.
Emiliano a lap fölé hajolt.
A magyarázata tévesnek bizonyult.
Hangosan felnevetett, és újrakezdésre bírta.
Otthon is elkezdtek megváltozni a dolgok.
Egyik este Raúl azon kapta a lányát, hogy Elena fényképét nézi.
Leült vele szemben.
– Amikor megláttalak a ruhájában, nem tudtam, mit mondjak.
Ximena otthagyta a képet az asztalon.
– Azt hittem, zavartalak.
– Féltem sírni, mielőtt elmentél.
Mozdulatlan maradt.
Az apja megdörzsölte a szemét.
„Azt akartam, hogy erősnek láss. Azt hiszem, végül úgy alakítottam ki ezt a házat, mintha egy olyan hely lenne, amiről nem lehet beszélni.”
Ximena nyelt egyet.
– Néha még a nevedet sem mondom ki, mert dolgozni mész, vagy témát váltasz.
Raúl bólintott.
Nem próbálta tagadni.
-Sajnálom.
Simon megjelent a folyosón.
Már több perce hallgatóztam.
– Eljátszhatjuk újra a dalaikat?
Raúl a szekrény felé nézett, ahol a hangszórót tartották.
-Igen.
Eltartott egy ideig, mire megtalálták a töltőt.
Az első dal statikus zajjal szólt. Simón tiltakozott, mert az apja nem tudta, hogyan kell csatlakoztatni a készüléket, és Ximena végül megjavította.
Aztán mindhárman a szoba közepén maradtak.
Senki sem mozdult.
Raúl a lányához fordult.
– Egy kicsit berozsdásodtam.
Ximena közeledett.
Simon közéjük állt, és végül egymásra léptek, nevettek és sírtak olyan esetlenül, amihez nem kellett nézősereg.
Azon az éjszakán nem tették el a kürtöt.
A következő hetekben Ximenát néhányszor ismét magára hagyták, mert olvasásra vagy pihenésre vágyott.
Most a kollégái kezdték megérteni a különbséget aközött, hogy tiszteletben tartják a hallgatását, és aközött, hogy úgy bánnak vele, mintha ott sem lenne.
Rodrigo egyenesen bocsánatot kért, telefon és barátok nélkül.
Ximena hallotta.
– Nem fogom azt mondani, hogy nem számít – felelte. – De remélem, hogy nem teszed ezt meg újra senkivel.
Bólintott.
A tanácsadó egy tevékenységet javasolt az együttélésről és a képek megosztásáról. Ximena beleegyezett az együttműködésbe anyagok elkészítésében, azzal a feltétellel, hogy nem az ő történetét használják példaként.
Regina gondoskodott róla, hogy mindenkit emlékeztetzen erre, valahányszor valaki egy túl érzelmes kifejezést keresett a posztoló számára.
Emiliano és Ximena együtt kezdtek tanulni.
Néha Elenáról beszélgettek. Máskor filmekről beszélgettek, zenét hallgattak, vagy a vizsgákra panaszkodtak.
Felfedezte, hogy száraz a humorérzéke, cipőket rajzolt a margókra, és gyűlölte, hogy az emberek összekeverik a nyugalmat a szomorúsággal.
Felfedezte, hogy Emiliano idegeskedik a meccsek előtt, és hogy fizioterápiát szeretne tanulni, bár ezt még mindig nem merte elmondani az apjának.
A bizalom lassan fejlődött.
Soha többé senki nem nevezte fogadásnak.
Az év végi bulin, hónapokkal később, Ximena más ruhában érkezett.
Anyja kék haja otthon maradt, gondosan elrakva. Szerethette anélkül, hogy minden alkalommal használnia kellett volna, amikor bátorságra volt szüksége.
Raúl a bejárathoz vitte.
Mielőtt kiszállt a kocsiból, átadott neki egy kis hajcsatot Elenától.
– A nagynénéd találta a holmijai között.
Ximena egy pillanatig magához ölelte.
– Tudsz nekem segíteni?
Az apja túlzott figyelemmel igazította el neki.
Mielőtt elment, megölelte.
Bent Regina egy asztaltól szólította.
Volt hely több kollégának is, akikkel Ximena elkezdett közösen ebédelni.
Emiliano pár perc múlva megérkezett.
Beszélgettek, ettek, és csoportképet készítettek.
Amikor egy lassú dal elkezdődött, felé fordult.
Ximena felvonta a szemöldökét.
– Ezúttal nincs kihívás?
Emiliano komolyan tagadta.
–Ezúttal már szerettem volna kérdezni, mióta megérkeztél.
Ella miró a pisztáciát.
Kézzel fogva tartva.
Lépésszámítás nélkül táncoltak.
Ximena emlékezett az anyjára, de az emlék már nem késztette arra, hogy megálljon. A nappalijára gondolt, Simón nevetésére, és arra, ahogy az apja a következő péntekre az asztalon hagyja a hangszórót.
Mosolygott
Amikor a dal véget ért, nem ült vissza azonnal a székébe.
Meglátott egy kollégáját a falnál, és odalépett hozzá.
– Kérjünk még egy dalt – mondta. – Jössz velünk?
A lány a sínek felé nézett, habozott, majd felállt.
Ximena várta őt.
