Amikor visszatértem az utazásomról, a nagyapámat a ház előtt találtam a dermesztő hidegben, miközben…

A nagyapámat reszketve találtam a kertben, miközben a családom koccintott a házában.

Még ki sem fizettem a taxit, amikor megpillantottam a sziluettjét a tornáclámpában. A saját maga építette padon ült, egy pulóverbe burkolózva, ami túl vékony volt ahhoz a januári tolucai estéhez.

A zene megremegtette az ablakokat. Az ablakokon keresztül felemelt poharakat és táncoló embereket lehetett látni.

A nagyapám 81 éves volt. A Korszak-háza.

És úgy tűnt, senki sem kíváncsi arra, hol lehet.

Letettem a bőröndöt a kapu mellett, és odaszaladtam hozzá.

– Nagyapa, szójajó. Ximena.

Nehezen emelte fel a fejét. Amikor végre felismert, merev ajkakkal mosolygott.

–Megérkezett a kis csillagom. Eljöttél megnézni a csillagokat?

Felnéztem. Az ég teljesen beborult.

Megfogtam a kezét, és félelmet éreztem. Még nem felháborodást: száraz, azonnali félelmet, ami elfeledtette velem a fáradtságot és a Patagóniából induló órákig tartó repülést.

Levettem a kabátomat és köré tekertem.

– Menjünk be

Megpróbált felkelni, de a lábai nem tartották meg. A taxisofőr, aki felvette a csomagjaimat, odajött és segített kivinni a bejárathoz.

Beatriz néni nyitott ajtót egy pohárral a kezében.

– Ximena, nem tudtuk, hogy ma érkezel.

Aztán ránézett a nagyapámra, és összevonta a szemöldökét.

—¿Még többen akarunk bemenni?

Úgy éreztem, hogy ezek a szavak belém hatolnak.

– Mauricio vagyok. Segítségre van szükségem.

– Nincs túlzás. Solo salió a tomar aire.

Az unokatestvérem, Adrian, megjelent mögötte.

„Zavarta a vendégeket a történeteivel. Tudod, hogy szokott bánni.”

A taxisofőr szó nélkül rám nézett. Ketten ültettük le nagyapámat egy karosszékbe a földszinti szobában. Aztán orvosi segítséget hívtam.

A buli a fal túloldalán folytatódott.

Amíg vártunk, nagyapám fogta az ingemet.

– Ne rontsd el a találkozójukat.

Belülről meg kellett harapnom az arcom, hogy ne sírjak előtte.

– Mióta mentél el? – kérdeztem.

Ránézett az órájára, de úgy tűnt, nem érti a mutatókat.

– Éppen az asztalt terítették meg. Mauricio azt mondta, később eljön értem.

A vacsora már véget ért. A szobából láttam egy tálcát a maradék süteménnyel.

– Megpróbáltam bejutni – tette hozzá –. Nem hallottak.

Megigazítottam a kabátját, nem tudván, hová tegyem a dühömet.

– Te vagy az övé, nagyszülő.

Lehunyta a szemét. Ujjaival végig a ruhám ujját markolta, mintha meg akarná győződni, hogy ezúttal valaki marad-e.

Ximena Castillo vagyok. 30 éves voltam és dokumentumfotósként dolgoztam. Hét hétig utazgattam Argentína déli részén egy elszigetelt közösségekről szóló projekt keretében.

Mielőtt elmentem, felállítottam egy általam elegendőnek ítélt rendszert: időpontfoglalás, gyógyszerek, nappali gondozó, és Mauricio nagybátyám, aki a feleségével és két felnőtt gyermekükkel lakott otthon.

Minden héten küldött pénzt a plusz kiadásokra. Minden héten megkérdezte, hogy van a nagypapa.

– Tökéletes – válaszolták –. Ma fáradt, holnap felhívjuk.

A videohívások rövidekké váltak. Mindig volt mellette valaki, aki helyette válaszolt.

Azt akartam hinni, hogy a rossz kapcsolat mindent megmagyaráz.

Don Ernesto hajómérnök volt. Élete jó részét Veracruzban dolgozva töltötte, hajógyárak, tervrajzok és hajók között, amelyeket régi barátokként jellemzett.

Amikor nyugdíjba vonult, Tolucában telepedett le, hogy a közelünkben éljen. Ő építette a kerti padot azon a nyáron, amikor apám meghalt.

11 éves voltam. Anyám két műszakban dolgozott egy kórházban, és ő mindig elhozott az iskolából, ellenőrizte a házi feladatomat, és megtanított az égre nézni.

„Ha nem tudod, hol vagy, először keress egy olyan pontot, ami nem mozdul” – mondta.

Sokáig ez a lényeg ő volt.

Aztán elkezdte elfelejteni a kulcsait, néhány dátumot, és azoknak az embereknek a nevét, akiket ritkán látott. Memóriazavarai megfigyelést és támogatást igényeltek, de ezek nem törölték el a preferenciáit, a humorérzékét vagy a jogát, hogy saját döntéseket hozzon.

Amikor Mauricio felajánlotta, hogy elköltözöm, azt gondoltam, hogy a cég jót fog tenni neki.

A nagybátyám évek óta csődbe ment vállalkozásai sorozatán. A ház teret adott neki az újrakezdéshez; cserébe megígérte, hogy gondoskodik az apjáról.

Most, miközben egy orvos vizsgálta a nagyapát, hallottam a nevetését az ebédlőből.

Megfigyelésre vitték. A hideg, a kimerültség és a kiszáradás megtette a hatását. Az, ahogy orvosi személyzet kíséretében eltűnik az ajtón, elvette azt a kevés lélegzetem is, ami még megmaradt.

Megkértem anyámat, hogy menjen be a kórházba. A közelben lakott, és azonnal eljött.

Aztán Mauriciót kerestem.

Whiskyt szolgált fel egy asztal mellett, ahol a nagyapa legjobb poharait helyezték el.

– Mennyi ideig volt kint?

A nagybátyám otthagyta az üveget.

– Nem tudom. Egy ideig.

– Nem tudott egyedül felkelni.

– Ximena, ne kezdj bele. Kimerültünk. Te menj, fotózz, mi pedig folytatjuk a munkát.

Fernanda unokatestvérem közeledett, és egy fülbevalót igazgatott.

– Azt mondtuk neki, hogy üljön oda, ahol mindig szokott. Nem akkora ügy.

– Hoztak neked kabátot?

Senki sem válaszolt.

– Látta őt valaha újra valaki?

Beatriz felsóhajtott.

– Újra elmesélte a hajóról szóló történetet. A vendégeknek nem kell ezt egész éjjel eltűrniük.

Aztán rájöttem, hogy nem zavarták össze őket a történtek. Igazolták a történteket.

„Hol van Nóra?” – kérdeztem.

Ő volt a gondozó, akinek a fizetését minden hónapban kiegészítettem.

A nagybátyám egy pontatlan mozdulatot tett.