– Már nem működött. Magunk között döntöttünk.

– Mióta?

— Néhány hét.

Kimentem a folyosóra és felhívtam. Meglepődve vette fel.

Mauricio hat héttel korábban kirúgta. Azt mondta neki, hogy a család fel fog venni egy ápolónőt, és hogy én tudok róla.

Ez idő alatt folyamatosan küldte a pénzt.

Amikor letettem a telefont, nem akartam tovább vitatkozni. Tudnom kellett, mennyi mindent titkoltak még el előlem, és biztosnak kellett lennem benne, hogy nem használhatják tovább a fiókjaikat.

Utánanéztem Gilberto Salinas telefonszámának, aki bankigazgató és nagyapám 30 éves barátja volt.

Keddenként sakkoztak. Don Ernesto mindig azt állította, hogy azért hagyja nyerni, mert egy szomorú bankár katasztrófa.

Gilberto a harmadik csörgésre felvette.

– Ximena vagyok. Elnézést a késői időpontért. Jelentenem kell a nagyapám fiókjainak lehetséges visszaélését.

Figyelmesen végighallgatott anélkül, hogy félbeszakított volna. Utána megkérdezte, hol van, és kapott-e orvosi ellátást.

A gondozóról is meséltem.

„Még mindig be van jegyezve a meghatalmazás, amit adott?” – kérdeztem.

A nagyapám évekkel korábban elkészíttette a közjegyzőjével, hogy segíteni tudjon neki, ha valaha szüksége lenne rá.

Gilberto megerősítette, hogy áttekinti a dossziét, és elmondta, hogyan vehetem fel a kapcsolatot a biztonságiakkal. Elvégeztük a szükséges ellenőrzéseket. Kértem a további kártyák óvintézkedésként történő felfüggesztését, valamint a nagybátyám által használt jogosultságok felülvizsgálatát.

A pénznek Don Ernesto szükségleteire kellene rendelkezésre állnia, nem a következő bulira.

Amikor befejezte, Gilberto lehalkította a hangját.

–A nagyapád abbahagyta a játékot. Mauricio azt mondta, hogy már nem ismerte fel a bábukat.

Emlékeztem, hogy néhány héttel korábban telefonon megoldott velem egy sakkfeladatot.

– Azt hiszem, olyan dolgokat is mondtak neked, amik nem voltak igazak.

Bementem a kórházba. Anyám az ágy mellett ült, és fogta a kezét.

Amikor meglátott, a nagyapa megkérdezte a bőröndömet.

– Nem hagytad a taxiban, ugye?

Sírva fakadtam, ő pedig megpróbált felülni, aggódó arccal.

– Lucerito, mi történt?

Megcsókoltam a homlokát.

– Ma este semmi olyat nem kell megjavítanod.

Hajnalig mellette maradtam.

Anyám talált rám, miközben régi üzeneteket böngésztem a telefonomon. Volt benne egy fénykép, amit Mauricio küldött: Nagyapa mosolygott egy tál leves előtt.

Szívből jövőn válaszoltam, és folytattam a munkát.

– Rá kellett volna jönnöm – mormoltam.

Leült mellém.

– Azt mondták, hogy valakivel van. Én is hittem nekik.

Nem próbált meggyőzni arról, hogy minden rendben van. Addig bámultuk azt a képet, amíg ki nem kapcsoltam a képernyőt.

Meg kellett volna tanulnom más kérdéseket feltenni, közvetlenül beszélni vele, és ellenőrizni a megállapodásokat. De az, hogy minden egyes megtett kilométerért engem hibáztatnak, nem fogja jobbá tenni az estéjét. Az is segíthet, ha ott van, meghallgatja és cselekszik.

Miután anyám nála maradt, hazaértem. Ragacsos poharak voltak a könyvein, égésnyom az asztalterítőn, és valakinek a cipője a zongora alatt.

Az asztalon találtam egy felismerhető nyugtát. Ugyanaz a recept volt, amit Mauricio küldött az előző hónapban, kézzel ráírt dátummal.

Lefényképeztem és elmentettem egy másolatot. Aztán kávét főztem és vártam.

A nagybátyám úgy 10 óra körül megjelent, fejfájásra panaszkodva. Elment reggelit venni.

20 perc múlva dühösen tért vissza.

– A kártya nem érvényes. 180 peso vásárlásért. El tudod hinni?

Beatriz megpróbált fizetni valamit a telefonjáról, de nem sikerült.

Fernanda ezután lement a lépcsőn.

– Apa, ki kell fizetnem az autóhitelt.

Addig bámulták egymást, amíg Mauricio felém nem fordította a fejét.

– Mit csináltál?

Ott hagytam a csészét az asztalon.

–Megkértem őket, hogy ne használják a nagyapa pénzét, amíg kivizsgálják a történteket.

– Nincs jogod!

„Volt egy fizetett gondozó, akit ön értesítés nélkül elbocsátott. Kórházban kötött ki. Van okom felülvizsgálatot kérni.”

Beatriz sírni kezdett.

– Nekünk is vannak kiadásaink.

– Ő is. És a családja megszűnt részesülni az ellátásban.

Mauricio túl közel került.

– Ez családi döntés.

Nem hátráltam meg.

– Akkor a háztulajdonos véleményét kell hallanunk.

Azonnal beszélni akart vele. Nem voltam hajlandó a kórházban megbeszélést kezdeményezni, és megadtam neki annak az ügyvédnek az elérhetőségét, akivel időpontot egyeztettem.

Aztán felvettem a csészét. Annyira remegett a kezem, hogy mindkettővel meg kellett fognom.

A nyugalmam nem a félelem hiányának volt köszönhető. Mindezt félelemből tettem.

Nagyapa másnap hazajött. Anyámmal és Rosa Aguilarral, egy tapasztalt gondozóval érkezett, aki napközben nálunk maradt. Éjszakai ellátást is szerveztünk.

Nem ígértem neki, hogy minden órát tudok fizetni. Azt ígértem neki, hogy soha többé nem bízzuk a gondjait olyanra, aki nem felelős érte.

Az első néhány nap lassan telt. Gyorsan elfáradt, és többször is megkérdezte, hogy vannak-e még vendégek.

Egyik reggel elkérte tőlem a kék jegyzetfüzetet az asztaláról.

Azt hittem, a régi hajórajzait keresi. A tervek között voltak újabb lapok is, egyre kisebb kézírással írva.

„Kedd. Gilberto nem jött. Azt mondják, lemondta.”

„Csütörtök. Fel akartam hívni Ximenát. Elfoglalt.”

„Vasárnap. Egyedül ettem. Nem emlékszem, hogy már bevettem-e a gyógyszert.”

Az utolsó oldalon egy mondat állt:

– Hogy senkit ne zavarjak, jobb, ha csendben maradok.

Becsuktam a jegyzetfüzetet. Nem tudtam tovább olvasni.

A karosszékéből figyelt engem.

–Leírtam, hogy kiderítsem, vajon elfelejtettem-e dolgokat, vagy valóban megtörténtek-e.

Leültem mellé.

– Miért nem mondtad el nekem?

A folyosó felé nézett.