Az unokám 23:40-kor hívott a sürgősségről: “Nagyapa…”
Este 11:40-kor Ernesto Salgado úr telefonja rezegni kezdett a szobájában az asztalon.
– Abuelo… köszönöm, kérem.
Az unokája hangja elcsuklott a közbeszólás közepette.
– Mentővel vitték el Rebeccát.
A tépőzár ritka
Beszélek hozzá, és sokáig tart, mire válaszol.
Ernesto már a cipőket kereste.
—Nem vagy itt, Mateo?
—Sürgősen
Nem, nem tudok veled tovább menni.
– Maradj a pult közelében.
Mindenkinek
68 éves volt, elhasználódott térdekkel és 38 éves kardiológiai tapasztalattal.
Megtanulta megkülönböztetni a félelmet a valódi vészhelyzettől.
Abban a hívásban mindkettőjük szerepelt.
Amikor a kórházhoz ért, zuhogott az eső Puebla utcáin.
Belépett kigombolt pulóverrel, és a családja felől érdeklődött.
Az ügyeletes ápolónő felnézett.
– Dr. Salgado…
A kifejezés megváltozott
– Nem tudtam, hogy te vagy a nagyapa.
Ernesto megállt.
—Jól vagy?
A nő a folyosó felé nézett, mielőtt válaszolt volna.
– Vád emeltek a fia ellen.
Egészen addig az éjszakáig Ernesto azt hitte, hogy élete legsúlyosabb vesztesége hat évvel korábban történt, amikor felesége, Teresa meghalt.
Miután megözvegyült, napjait fia, Andrés és unokái, Mateo és Sofía köré szervezte.
Andrés-korszak ingeneniero strukturális.
Aprólékos, türelmes volt, képes volt egy számítást háromszor is ellenőrizni, és mióta az első felesége elment, gyakorlatilag egyedül nevelte fel a gyerekeit.
Ernesto ott volt azokban az években: felvette a gyerekeket, vacsorákat készített, és megtanult haját fonni Sofia utasításait követve a tükör előtt.
Rebeca megjelenése
Gyógytornászként dolgozott, és Andrással egy sérülésből való felépülése során ismerkedett meg.
Meleg mosolya és rendkívüli képessége volt arra, hogy mások hangját meghallgassa.
Se casaron 10 hónappal ezelőtt.
Ernesto örömmel látta, hogy fia visszanyerte lelkesedését.
Amikor fáradtnak és szétszórtnak tűnt, elfogadta Rebecca magyarázatait.
—Befejezett munka
Azt mondom neki, hogy pihenjen, de tudja, hogy van.
Most, ahogy belépett a kis nappaliba, rájött, hogy a fáradtság alakot váltott.
Mateo Abrazarlóba volultot futott.
A gyerek mögött Andrés továbbra is ülve maradt, behúzott vállakkal.
A tekintete fókuszálatlan volt, az arca pedig fakónak tűnt.
– Apa – mormolta.
Rebeca rosszul van.
A szavak húzódóan jöttek ki a száján.
Ernesto térdelt le elé.
Nézz rám, fiam
Andrésnek eltartott egy ideig, mire megcsinálta.
—¿Paradicsom van ma?
– Kávé… vacsora után.
—Gyógyszert keresel?
Összeráncolta a homlokát, mintha a kérdést nehéz nyelven írták volna.
Ernesto felhívta a nővért.
Még mindig nem tudtam, mi baja van.
Igen, tudtam, hogy azonnali értékelésre van szükség.
Dr. Valeria Montes, az ügyeletes belgyógyász néhány perccel később odalépett.
Míg Andrést ellátták, Ernesto elvitte Mateót egy csendes helyre.
– Meséld el az elejétől.
A fiú 13 éves volt, és a pulóvere cipzárját húzogatta.
Hallottam egy vitát a konyhában.
A kilencéves Sofia fel akarta hívni a nagyapját, mert az apja beszélgetés közben újra elaludt.
Rebeka dühös lett.
Röviddel ezután elküldte a lányt aludni egy szomszédhoz.
Azt mondta, hogy nyugalomra és békére van szükségük.
– Aztán elesett – folytatta Mateo –.
Apa hívta a mentőket, de úgy tűnt, nem érti, mit mond a telefonban lévő férfi.
Ernesto megfogta a kezét.
– Jól tetted, hogy felhívtál.
– Apu részeg?
— Még nem tudom.
Felülvizsgálják.
Nem akartam egy hamis magyarázatot egy olyan bizonyossággal helyettesíteni, amivel még nem rendelkeztem.
Dr. Montes kihívta a folyosóra.
Rebeka állapota stabil volt.
Megváltozott tudatállapotban érkezett, és arról számolt be, hogy Andrés hetek óta különféle anyagokat tesz az italaiba.
„Komolyan kell vennünk, amit mond” – magyarázta.
És vizsgálja meg a fia állapotát is.
Ernesto nyomást érzett a bordái alatt.
– Azt mondja, hogy megmérgezte?
Valéria bólintott.
– Fennáll annak a lehetősége, hogy ezt tisztáznunk kell.
A protokollnak megfelelően már értesítettük.
Andrést felvették.
A kezdeti tanulmányok indokolták a megfigyelés alatt tartását és a tesztelés kiterjesztését.
Hajnal előtt Ernesto felhívta egy barátját, hogy elhozza Sofiát és elkísérje a gyerekeket haza.
Utána a fia ágya mellett maradt.
Felidézett apró jeleneteket, amelyeket megállás nélkül elfogadott: egy lemondott étkezést, egy elfelejtett megbeszélést, azt a remegést, amellyel Andrés a kezében tartotta a csészét az előző vasárnap.
Rebeccának mindig volt kész magyarázata.
7 évesen kérte, hogy találkozhasson vele.
Gondosan elrendezett hajjal feküdt, kezében egy zsebkendővel.
– Don Ernesto, nagyon sajnálom, hogy így tudtad meg.
Leült.
– Meg akarom érteni, mi történt.
Rebeca hangulatingadozásokról, zavartságról és olyan epizódokról beszélt, amelyek megijesztették.
Azt mondta, azért vezetett naplót, mert félt, hogy senki sem hinne neki.
– Szeretem, de már nem tudom megvédeni tettei következményeitől.
Ernesto a végéig hallgatta.
– Szerinted mióta tesz valamit az italodba?
A nő habozott.
– Nem tudnám biztosan megmondani.
– És hogy tudtad meg tegnap este?
Rebeka megszorította a zsebkendőt.
– Találtam valamit.
Otthon.
Most már nem tudok tovább beszélni.
Ernesto nem vitatkozott.
Kérdések sorával távozott, határozott válaszok nélkül, és attól félt, hogy a fia veszélyben van valami miatt, amit mindenki kimerültségnek tévesztett össze.
Azon a reggelen váratlan hívást kapott.
Mauricio Ferrer volt az, Andrés ügyvédje és a család évek óta tartó barátja.
– Sajnálom, ami történik – mondta –.
Rebeka tájékoztatott.
A legjobb, ha nem teszünk semmi meggondolatlant.
Ernesto megállt egy ablaknál.
– Hogy érted ezt?
