1. RÉSZ

Lucia anyja olyan régi és fakó ruhában jelent meg az eljegyzési vacsorán, hogy Lucia néhány másodpercig azt kívánta, bárcsak senki sem tudná, hogy ez a nő az anyja.

A vacsorát Madrid Salamanca negyedében, egy étteremben tartották, egyike azoknak a helyeknek, ahol az asztalok között tökéletes távolság állt, a poharak úgy ragyogtak, mint a kiállítási kristályok, és a pincérek láthatóan tudták, mire van szükségünk.

Ez volt az első hivatalos vacsora a két család között, mióta Álvaro megkérte a kezét.

A családja külön szobát foglalt le.

Mercedes, Lucia leendő anyósa, kifogástalan fekete ruhát, diszkrét gyöngyöket és egy kézitáskát viselt, amely valószínűleg Carmen több havi fizetésébe került.

Carmen korszak la madre de Lucía.

Egyedül nevelte fel Vallecasban, miután Lucía apja eltűnt az életükből, amikor a lány hatéves volt. Carmen évekig reggelente hotelszobákat takarított, délutánonként pedig varrással és javítással foglalkozott. Filléreken élt, de soha nem érkezett kócos ruhában hivatalos ünnepségekre.

Ezért fagyott meg Lucia, amikor meglátta a lányt belépni.

A ruhán apró rózsaszín virágok, régimódi ujjak és egy olyan anyag volt, ami a túl sok mosás után elvesztette a színét.

Lucia azonnal felismerte őt.

Az anyja használta, amikor még középiskolás volt.

Mercedes is észrevette.

Alulról lefelé

– Carmen, micsoda… praktikus ruha – jegyezte meg mosolyogva.

Carmen idegesség nélkül leült a székére.

—Kényelmes. Köszönöm

Álvaro a ruhára nézett, majd az anyjára.

Mosolygott

Nincsenek szabad szavai.

Egyike azoknak a kis mosolyoknak, amik kevesebb mint 1 másodpercig tartanak, de évekig megmaradhatnak valakiben.

Vacsora közben Mercedes a marbellai házáról, egy párizsi utazásról és a zártkörű klubról mesélt, ahol az összes családi évfordulót megünnepelték.

Miró után Carmen.

– Voltál már valaha ehhez hasonló étteremben?

Lucia érezte, hogy megfeszül a nyaka.

– Az egyikben – válaszolta Carmen nyugodtan.

Mercedes bólintott, mintha egy kislányt hallgatna, aki azt bizonygatja, hogy tudja, hogyan kell viselkedni.

Álvaro nem tette semmivé.

Carmen sem

Amikor megérkeztek az előételek, Lucia alig tudott enni.

Nem tudtam kiverni a fejemből azt a ruhát.

Egyszer elkísérte az anyját a fürdőszobába.

Amint kettesben maradtak, becsukta az ajtót.

– Anya, neked sokkal jobb ruháid vannak.

Carmen miró a szemüvegben.

-Tudom

– Akkor miért jöttél így ide?

Carmennek néhány másodpercig tartott a válaszadás.

– Mert tudni akartam, hogyan bánnának egy olyan nővel, akit szegénynek tartanak.

Lucia összevonta a szemöldökét.

– Mit mondasz?

– Ez a ruha nem véletlen.

Lucia hideg futott át rajta.

– Szándékosan tetted ezt?

-Igen.

– Megkérdezhetted volna, hogy milyenek.

Carmen lassan felé fordult.

– Már egy éve meséled, hogy milyenek. Mercedes „nagyon hagyományos”. Ignacio „nagyon komoly”. Álvaro húga „nem finomkodik a szavakkal”. Mindig van magyarázatod.

Lucia lesütötte a tekintetét.

Aztán Carmen mondott valamit, ami megváltoztatta az estéjét.

– De elsősorban nem azért jöttem ide, hogy megfigyeljem őket.

– Szóval, kinek?

– Álvarónak.

Lúcia felemelte a fejét.

Carmen közeledett.

–Látni akartam, mit tesz a férfi, akihez feleségül mész, ha úgy gondolja, hogy az anyád nem tud neki pénzt, kapcsolatokat vagy presztízst kínálni.

Lucia mozdulatlan maradt.

Carmen az ajtó felé nézett.

– És eleget láttam már.

2. RÉSZ

Amikor visszatértek az asztalhoz, Lucía már nem nézett Mercedesre.

Most már csak Álvarót figyelte.

Aztán eszébe jutott egy részlet.

Amikor Mercedes az étteremről kérdezősködött, Carmen előtt egy borlap hevert. Álvaro elvette, és diszkréten átnyújtotta a pincérnek.

Lucía azt hitte, helyet akar csinálni.

Most azt kérdezte:

– Álvaro, miért vetted el anyám borlapját?

Kényelmetlenül elmosolyodott.

– Útban volt.

– És mit mondtál a pincérnek?

Mercedes közbelépett.

– Lucía, ne kezdjünk hülyeségekkel.

Carmen hallgatott.

Álvaro felsóhajtott.

– Nem emlékszem pontosan.

– Az anyám tette.

A csend megváltoztatta az asztal hőmérsékletét.

Kármen végre megszólalt.

– Azt mondtad: „Hozz neki valami egyszerűt. Nincs hozzászokva ezekhez a dolgokhoz.”

Ignacio letette az evőeszközöket.

Lucia érezte, hogy valami eltörik benne.

– Te mondtad?

Álvaro vállat vont.

– Igen, de megpróbáltam elkerülni a kínos helyzetet.

– Kinek kellemetlen?

Túl sokáig tartott a válaszadás.

—Mindenkinek.

Carmen lesütötte a szemét.

Mercedes megrázta a fejét.

–Ez abszurd. Senki sem bántott senkit.

Carmen simogatta ruhája kopott anyagát.

– Pontosan ez a vigasza bizonyos megvető cselekedeteknek. Mosolyogva végzik velük, hogy később letagadhassák őket.

Álvaro ingerülten nézett Lucíára.

– Az anyád azért jött, hogy csapdát állítson nekünk.

Carmen felnézett.

– Épp most vettem fel egy ruhát.

Aztán egyenesen a lányára nézett.

–A teszt nem Mercedesnek szólt, Lucia.

Szünetet tartott.

– Annak a férfinak szólt, aki a férjeddé vált.

3. RÉSZ

A mondat mindenkit megdöbbentően szólásra bírt.

Lucía Álvaróra nézett, várva valami reakciót, ami megmentheti.

Bocsánatkérés.

Szégyenlős tekintet.

Egy beismerés, bármilyen apró is legyen, hogy valami baj történt.

Álvaro azonban hátradőlt a székében.

– Ez teljesen kiragadott a szövegkörnyezetből.

Lucia különös nyugalmat érzett.

– Akkor magyarázd el nekem.

– Megpróbáltam kellemessé tenni az estét.

– Elvenni a levelet anyámtól?

– Tudod, milyen a családom.

Ez a kifejezés túl ismerősen csengett számára.

Álvaro hónapokig minden alkalommal ismételgette neki, amikor Mercedes kellemetlen megjegyzést tett.

Amikor kritizálta azt a környéket, ahol Lucía felnőtt, Álvaro azt mondta, hogy az édesanyja nem ismeri Madridnak azt a részét.