– Nem. Megakadályozod, hogy elszenvedjék a viselkedésük következményeit.

Mercedes szárazon felnevetett.

– Lucía, már egy éve jársz hozzánk. Úgy bántunk veled, mint a lányunkkal.

Carmen ezután Mercedesre nézett.

– Pontosan ez a probléma.

-Bocsánat?

– Azt mondod, hogy azért bántál Luciával úgy, mintha a lányod lenne, mert szívességnek tekinted az elfogadását.

– Ne adj szavakat a számba.

– Nem kell megcsinálnom.

Mercedes kissé felállt.

Ignacio a kezét az asztalra tette.

-Leül.

– Ne beszélj így velem.

Lucia már nem hallotta.

A gyűrűjére nézett.

Álvaro adta neki 3 hónappal korábban San Sebastiánban, egy olyan hétvégén, amelyre a mai napig élete egyik legboldogabb hétvégéjeként emlékszik vissza.

Sírt, amikor meglátta a férfit térdelni a tengerparton.

Aztán felhívták Carment.

Az anyja is sírt.

Carmen sosem mondta, hogy nem kedveli Álvarót.

Soha nem próbáltam szétválasztani őket.

Ez még jobban fájtotta azt az éjszakát.

Az anyja nem számított arra, hogy valami szörnyűséget fog felfedezni.

Abban a reményben jöttem, hogy tévedek.

Lucia felhúzta a gyűrűt az ujjára.

Álvaro látta a mozgást.

-Mit csinálsz?

A gyűrűt az asztalterítőn hagyta.

Mercedes elsápadt.

– Lucía.

Álvaro rámeredt.

– Ne dramatizálj.

Lucia majdnem elmosolyodott.

Az éjszaka folyamán különböző szavakat hallottam, hogy leírjak minden olyan érzelmet, ami kellemetlenül érintette a családot.

Dráma.

Túlzás.

Félreértés.

Az oktatás hiánya.

Soha nem vetem meg.

Soha ne arrogancia.

Soha ne gyávaság.

– Nem foglak feleségül venni.

Álvaro mozdulatlan maradt.

– Ilyet nem lehet eldönteni vacsora közben.

– Nem vacsora közben döntök.

—Akkor miért?

– Mert ma este láttam, mi történik minden alkalommal, amikor valaki a családodban megaláz valakit, akit szeretek.

– Senki sem alázott meg senkit.

– Pontosan ez aggaszt engem.

Álvaro elvette a gyűrűt.

– Holnap még megbánod.

Lucia mély levegőt vett.

– Holnap valószínűleg fájni fog.

A szemébe nézett.

— Az nem ugyanaz.

Carmen lenézett.

Nem tűnt elégedettnek.

Nem úgy nézett ki, mint egy győztes.

Könnyes volt a szeme.

Mercedes Carmenre mutatott.

– Ezt akartad, ugye?

Carmen lassan felemelte a fejét.

-Nem.

A hangja alig tört meg.

– Tévedni akartam.

Teljes volt a csend.

„Haza akartam menni, azt gondolva, hogy a lányom jó férfit választott, én pedig bizalmatlan anya vagyok. Inkább nevetségesnek éreztem volna magam egész életemben, mint hogy ezt a házasságkötés után fedezze fel.”

Álvaro elkapta a tekintetét.

Mercedes megitta az italát.

Ignác megszólalt.

—Engedjétek el őket.

Álvaro felé fordult.

-Apu.

– Hagyd őket békén.

– Te is azt gondolod, hogy tévedek?

Ignacio várt néhány másodpercet.

–Szerintem, amikor egy férfi látja, hogy az anyja megvetéssel bánik a menyasszonya anyjával, két lehetősége van. Megállíthatja ezt, vagy elbújhat az „oktatás” szó mögé.

Álvaro összeszorította az állkapcsát.

Lucia felvette a táskáját.

Carmen is.

Senki sem próbálta megállítani őket.

Amikor kimentek az utcára, Madrid hideg volt.

Esett az eső, és az aszfalt visszaverte az autók fényeit.

Lucía több métert ment, mielőtt rájött, hogy remeg.

Kármen nem szólt semmit.

Beszálltak egy taxiba.

Majdnem 10 percig csak a motor hangját lehetett hallani.

Lucia a kezére nézett.

A gyűrűnyom még mindig rajta volt az ujjon.

-Anya.

-Igen?

Lucia nyelt egyet.

– Amikor bejöttél az étterembe, zavarban voltam.

Carmen tovább nézett ki az ablakon.

-Tudom.

Ez a válasz jobban fájt neki, mint bármilyen szemrehányás.

-Bocsáss meg.

Carmen felé fordult.

-Mert?

– Mert mielőtt láttam volna, mit művelnek, én is azt gondoltam, hogy változnod kell.

– Féltél.

– Ettől még nem helyes.

-Nem.

Carmen megfogta a kezét.

– De ha elismerjük, az megakadályozhatja, hogy szokássá váljon.

Lúcia sírni kezdett.

Az anyja kinyitotta a táskát.

Elővett egy apró varrókészletet.

Lucia azonnal felismerte őt.

Carmen gyerekkora óta hordta azt a tolltartót.

Voltak benne tűk, cérna, egy gyűszű és néhány gomb.

– Még mindig ezt a terhet cipeled?

-Természetesen.

Carmen elővett egy apró rózsaszín gombot.

– Délután leesett az egyik ruhadarab a ruhámról. Visszavarrtam, mielőtt elindultam.

Lucia a könnyein keresztül felnevetett.

– Azt a ruhát ki kellene vonni a forgalomból.

– Van tapasztalata.

Mindketten nevettek.

Aztán Carmen eltette a gombot.

—A dolgok elromlanak.

Lúcia kinézett az ablakon.

– És mindig meg lehet őket javítani?

Carmen gyengéden megrázta a fejét.

-Nem.

Lezárta az ügyet.

– És vannak dolgok, amiket meg lehet javítani, de nem szabad, hogy a régi állapotukba kerüljenek.

A következő napokban Álvaro többször is felhívta.

Először szót kért.

Később azt állította, hogy az anyja túl messzire ment.

Aztán beismerte, hogy ő sem kezelte jól a helyzetet.

Lucia néhány másodpercig azt hitte, végre bocsánatkérést hall.

Amíg Álvaro hozzá nem tette:

– De Carmennek sem volt joga ahhoz, hogy próbát tegyen, hogy megítéljen minket.

Lúcia lehunyta a szemét.

– Anyám felvett egy ruhát.

– Tudod, mire gondolok.

– Igen. Most már igen.

– Hajlamossággal érkezett.

– És ez arra kényszerített, hogy úgy döntsön, nem választhat bort?

Álvaro hallgatott.

Aztán azt mondta:

– Egy évek óta tartó kapcsolatot teszünk tönkre a büszkeség miatt.

Lucia rájött, hogy még mindig nem érti a dolgot.

– Nem, Álvaro. Véget vetünk egy kapcsolatnak, mert amíg nem jött egy olcsó ruha, addig bizonyos dolgokra nem akartam ránézni.