Amikor Mercedes megkérdezte, hogy Carmen kifizetné-e a rá eső részt az esküvői költségekből, azt válaszolta, hogy Carmen egyszerűen csak egy szervezett nő.

Amikor azt javasolta, hogy jobb lenne, ha Carmen nem hívna meg túl sok családtagot, mert „a hangulat nagyon választékos lesz”, Álvaro biztosította, hogy csak a vendégek száma aggasztja.

Lucía minden magyarázatot elfogadott, mert azt akarta, hogy minden rendben legyen.

– Igen – felelte. – Tudom, milyen a családod. Most pedig azt szeretném tudni, hogy te milyen vagy.

Álvaro összevonta a szemöldökét.

— Mit jelent ez?

–Ez azt jelenti, hogy amikor anyád úgy bánik velem, mintha kevésbé értékes lenne, nem próbálod megállítani. Megpróbálod rávenni anyámat, hogy alkalmazkodjon.

– Én ezt nem tettem meg.

– Elvettél tőle egy kártyát, mert úgy döntöttél, hogy nem fog tudni választani.

– Nem ismertem a borokat.

Carmen felvonta a szemöldökét.

—Honnan tudod?

Álvaro kinyitotta a száját.

Nem érkezett válasz.

A Mercedes átvette a vezetést.

– Kérlek, Carmen, ne sértsd meg a kedves gesztust.

– Kedves gesztus lett volna, ha megkérdezed, mit szeretnék inni.

– A fiam megpróbált segíteni neked.

– Anélkül, hogy megkérdeztem volna.

Mercedes összeszorította a száját.

Lúcia körülnézett.

Most először tűnt másnak az az asztal.

Az elegáns szemüveg még mindig ott volt.

A lámpák továbbra is meleg, tökéletes fényt árasztottak.

A pincérek némán folytatták útjukat.

De valami, ami hónapokig kifinomultságnak tűnt, most sokkal inkább előadásnak tűnt.

A Mercedesnek mindenkinek ismernie kellett a szabályokat.

Ignacio hallgatott, nehogy vitatkozzon vele.

Álvaro azzal védte a család nyugalmát, hogy elkerülte a konfrontációt.

Lucía pedig hónapokat töltött azzal, hogy felkészüljön arra, hogy valaki mássá váljon, aki hallgat.

Carmen az ujjai közé fogott egy kis darab szoknyát.

– Szeretnéd tudni, honnan származik ez a ruha?

Mercedes elnézett.

Lucia továbbra is figyelmes maradt.

– Egy bolhapiacon vettem, amikor Lucía 14 éves volt. Fontos megbeszélésünk volt az iskolájában. Épp most fizettem ki a lakbért, és 38 euróm maradt a hét végéig.

Lucia gombócot érzett a torkában.

Emlékeztem arra az időre.

Emlékszem, hogy néhanapján szinte üres volt a hűtő.

Emlékezett rá, hogy az anyja azt mondta, hogy már megvacsorázott, pedig valójában ott akarta hagyni neki az ételt.

Kármen folytatta.

– Egy szomszéd ingyen igazított a derekamon. Utána függönyöket varrtam neki köszönetképpen. Aznap egyenesen a munkából mentem a megbeszélésre.

Mercedesre nézett.

– Nem volt pénzem.

Aztán Álvaróra nézett.

– De sosem kevertem össze a pénztelenséget a méltóság hiányával.

Ignacio lesütötte a szemét.

Mercedes keresztbe fonta a karját.

– Nem értem, miért mondod el mindezt nekünk.

– Mert ma más ruháim is vannak.

A válasz agresszió nélkül érkezett.

„Most más életem van. Sok évig dolgoztam. Spóroltam pénzt. Még egy kis lakást is tudtam venni, amikor nyugdíjba mentem a szállodából. Ma este egy új öltönyben és egy drága kézitáskában jöhettem volna.”

Mercedes hallgatott.

– De tőled nagyon keveset tanulhattam volna.

Álvaro kifújta a levegőt.

– Tehát elismered, hogy ez egy vizsga volt.

Carmen tagadta.

– Nem kényszerítettem senkit arra, hogy megvetjen.

– Reakciót vártál.

– Azok a jelek nélkül jöttem, amelyek alapján eldöntöd, hogy valaki mennyi tiszteletet érdemel.

A mondat hallatán Ignacio felkapta a fejét.

– Carmen…

Mercedes félbeszakította.

– Ne érts egyet vele.

– Nem adom oda neki. Figyelek.

– Egész vacsora alatt hallgattad, ahogy mindannyiunkat vádol.

Ignacio levette a szemüvegét.

– Mercedes, megkérdezted tőle, hogy járt-e már valaha ehhez hasonló étteremben.

– Ez egy beszélgetés volt.

– Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem igaz.

Ez még Luciát is meglepte.

Mercedes megdermedt.

– Most már te is?

Ignacio fáradtan válaszolt.

– Nem az oldalakról van szó.

– Természetesen a frakciókról van szó.

Lucía Álvaróra nézett.

Nem figyelt az apjára.

A férfi őt nézte.

– Lucía, menjünk ki egy pillanatra, és beszélgessünk.

– Itt tudunk beszélni.

– Nem kell műsort csinálnunk.

Ez a mondat volt a befejező rész.

Lucía úgy érezte, hogy a jövő, amit vele elképzelt, kitárul a szeme előtt, de már nem tűnt ugyanolyannak.

Látta magát férjhez menni.

Látták, amint vacsorákat szervez.

Azon kapta magát, hogy minden megbeszélés előtt felhívja az anyját.

„Anya, vegyél fel valami elegánsat!”

„Ne beszélj erről a Mercedes előtt.”

„Hadd rendeljem a bort.”

„Próbáld megérteni őket.”

Fokozatosan közvetítővé vált a felnevelte nő és a családja között, akik elvárták Carmentől, hogy folyamatosan bizonyítsa, megérdemli a létezését.

És a legrosszabb az egészben az volt, hogy Lucía tudta, ki fog végül beadni a derekát.

Az anyja.

Mert Carmen túlságosan szerette őt.

„Szerinted melyik rész számít műsornak?” – kérdezte.

Álvaro lehalkította a hangját.

– Az édesanyád okozta ezt a helyzetet.

– Anyám belépett egy étterembe egy régi ruhában.

– Tudta, mit csinál.

-És te?

Néma maradt.

– Tudtad, mit csinálsz, amikor azt mondtad, hogy nem vagyok hozzászokva ezekhez a dolgokhoz?

– Ez egy megjegyzés volt.

– Tudtad, mit csinálsz, amikor eldöntötted, mit ihatok?

– Megpróbáltam megkönnyíteni a dolgokat.

– Mindig megpróbálod megkönnyíteni a családod dolgát.

Álvaro végigsimított a haján.

– Mert valakinek kerülnie kell a konfliktusokat.