Aztán felhívott, hogy megkérdezze, akarok-e kávét inni anélkül, hogy mappák lennének az asztalon.
Elfogadtam.
Először folyton arról beszélgettünk, hogy mi történt. Később a rossz filmekről, arról, hogy nem tudott rizst főzni, és hogy féltem túl előre tervezgetni.
Meghallgatott anélkül, hogy megígérte volna, hogy soha többé nem fog velem ilyesmi történni.
Még akkor is kitartott mellettem, amikor nehéz napjaim voltak, és alig találtam szavakat.
Kicsivel később összeházasodtunk, egy kisebb szertartás keretében. Mercedes elkísért, és azt a karkötőt viselte, amit anyám viselt: Patriciának sikerült megtalálnia a holmim közül.
Mielőtt elindultunk, Mercedes megigazította a ruhám gallérját. A tükörben néztem az arcunkat, és arra gondoltam, mennyi időbe telt, mire abbahagytam, hogy engedélyt kérjek, hogy kávét tölthessek magamnak nála.
– Boldognak tűnsz – mondta.
Bólintottam. Nem tudtam, hogy valaha is elmúlik-e a veszteség okozta fájdalom, de azon a napon nem kellett mosolyt erőltetnem. Mercedes elvette a táskámat, ellenőrizte, hogy megvannak-e a zsebkendők, és felajánlotta a karját, hogy együtt lemegyünk a földszintre.
Azon az estén levest szolgáltunk fel vacsora előtt, Mercedes szeszélyéből, amit mindenki elfogadott anélkül, hogy teljesen felfogta volna a fontosságát.
Az asztal túloldaláról néztem rá. Emlékeztem a kis szobára, a cipőmre az ajtó mellett, és arra a papírdarabra, amire kézzel írt számot írtak.
Abban a hitben hagytam el a börtönt, hogy senki sem vár rám.
Most volt egy férjem, aki rám nézett anélkül, hogy elhallgattatna, és egy anyám, aki megkért, hogy adjam oda neki a tortillákat.
Közelebb vittem őket. Aztán leültem enni, amíg az étel még meleg volt.
