– Egy ideig a tenger közelében fogok lakni, és gondoskodni fogok a csontjaimról.

Camila tudni akarta, hogy visszatér-e.

–Továbbra is a nagymamád maradok, még akkor is, ha nem lakom néhány utcával arrébb.

Máté hallgatott.

Aztán megkérdezte:

– Azért mentél el, amit vacsoránál mondtam?

Auréliának le kellett ülnie.

– Nem, szerelmem. Nem tettél semmi rosszat. A felnőttek felelősek a szavaikért.

Azon az éjszakán eldöntötte, hogy nem engedi, hogy a gyerekek olyan bűnt viseljenek, ami nem az övék.

A ház eladásának ötlete lassabban jött.

Voltak benne lépcsők, üres szobák és egy kert, aminek a gondozására már nem volt képes. Boldog volt ott Ernestoval. Éveket töltött azzal, hogy ezeket az emlékeket arra használta fel, hogy igazolja a magányt, ami félelemmel töltötte el.

Konzultált egy ügynökkel, ellenőrizte a számokat, és várt.

Nem írta alá, amíg biztos nem volt benne, hogy megengedheti magának a kezeléseket és a megfelelő lakhatást a következő évekre.

Egy fiatal pár vette meg.

A látogatás során a nő megkérdezte, hogy ki ültette a citromfát.

– A férjem – felelte Aurelia –, és azt mondta, hogy egy árnyék nélküli terasz nem tökéletes meghívás.

A lány megsimogatta a levelet.

– Szeretnénk megtartani.

Aurelia sírt, miután elmentek.

Ennek ellenére az eladást másnap megerősítették.

Miközben kiürítette a szekrényt, megtalálta azt a hátizsákot, amit Iván még általános iskolában használt. Belül egy rajz volt, amin hárman kézen fogva állnak.

Leült a földre, és éppen hívni akarta a rendőrt, hogy állítsa le az egészet.

Aztán a dobozokra, a lépcsőkre és a korlátra nézett, amit Ernesto húzott fel, amikor fájni kezdett a térde.

Megtartotta a rajzot.

Megtartotta a férje csorba bögréjét és néhány fényképet is. Nem kellett minden bútordarabot elvinnie ahhoz, hogy emlékezzen a közös életükre.

A házat megvásárló pár beleegyezett, hogy kap egy kis kerti asztalt. Aurelia megmutatta nekik, hogyan védjék meg az esőtől, és meglepődve tapasztalta, hogy a ház jövőjéről beszélget anélkül, hogy árulónak érezné magát.

Utazás előtt közölte Ivánnal, hogy költözni fog.

Azt válaszolta, hogy majd beszélnek, ha megnyugodott.

Nem kérdezte a dátumot.

Inés egy üveg vízzel és egy hosszú öleléssel fogadta a repülőtéren.

Hazafelé menet Aurelia a tengert nézte, és nem emlékezett, mikor ment ki utoljára teendőlista nélkül.

A kerthelyiségben nagy ablak és egy szék volt az ágy mellett.

Egy összehajtogatott törölköző volt a párnán.

„Miben segíthetek?” – kérdezte automatikusan.

Inés otthagyta a bőröndjét.

– Ma semmi.

Aurelia ismét sírva fakadt.

Az első napokban nem tudott pihenni.

Gyakran 6 óra előtt felébredt, megnézte a telefonját, és úgy érezte, mintha elfelejtett volna felvenni valakit. Egyik reggel azért kelt fel, hogy elmossa a nővére csészéit.

Inés megállította.

– Meg tudod csinálni, ha akarod. De nem kell minden alkalommal munkát keresned, amikor valaki téged akar.

Aurelia visszaült a székbe.

Nehezebb volt neki ülve maradni, mint az egész konyhát elmosni.

Egyik délután megkérdezte Inést, hogy mennyivel járuljon hozzá a költségekhez. A nővére hozott egy jegyzetfüzetet, és együtt kiszámolták, mindenféle kibúvó vagy titkos áldozat nélkül.

Aztán a látogatásokról, a beosztásokról és a saját tereikről beszélgettek.

Aurelia meglepődött, hogy mennyi megkönnyebbülést hozhat neki egy ilyen egyszerű beszélgetés.

– Ha megunod, hogy itt vagyok, csak szólj.

Inés felvonta a szemöldökét.

–És ha egyedül kell lenned, az is rendben van. Szerethetjük egymást találgatás nélkül.

Sok év óta ez volt az első ház, ahol Aurelia kifogás nélkül becsukhatta a hálószobája ajtaját.

Iván első igazán sürgős hívása akkor érkezett, amikor meglátogatta régi házát.

– Mások is laknak itt.

– Én eladtam.

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Hogy érted azt, hogy eladtad?

Aurelia a folyosóról a tengerre nézett.

– Ez már nem volt számomra megfelelő ház.

Iván hangosabban kezdett beszélni.

– Az a ház a miénk lett volna.

Aurelia megnyomta a telefont.

Ott volt a meglepetés, amivel soha nem akart szembenézni: a fia már az életében számítani kezdett az örökségére.

– Még mindig itt vagyok, Iván.

Nem válaszolt.

–Szükségem van pénzre, hogy gondoskodhassak magamról. Nem kell olyan lépcsőket fenntartanom, amik fájnak, hogy egy napon te örökölhesd őket.

Veronika hangja hallatszott a háta mögött.

– És a gyerekekre nem gondoltál?

Aurelia úgy érezte, védekezésül felsorolja az összes átadott pesót.

Ehelyett azt kérdezte:

– Kíváncsi valaki, hogy sikerült a konzultációm?

A következő csend más volt.

Iván lehalkította a hangját.

– Milyen konzultáció?

Mesélt neki a csontritkulásról, a fájdalomról és a késedelmes kezelésekről.

– Soha nem mondtad nekünk, hogy ilyen vagy.

– Mondanom kellett volna. De mindannyian láttátok, hogy a bútoroknak támaszkodva felkeltem.

Nem volt hajlandó vitatkozni arról, hogy kinek mit kellett volna kitalálnia.

Belefáradtam, hogy minden védekezéssel végződik.

– Most már tudják. Vigyázni fogok magamra, és nem térek vissza a régi életemhez.

Amikor a hívás véget ért, Inés vállán sírt.

Nem érezte magát győztesnek.

Hiányzott neki a fia.

Ennek ellenére elment a következő találkozójára, és kifizette a hónapok óta halogatott rehabilitációt.

A felépülés lassú volt.

Voltak reggelek, amikor jobban tudott járni. Máskor otthon kellett maradnia. A kezelés nem fordította vissza az időt, de a napjai kezdtek kevésbé fájdalmasak lenni.