Ez a válasz többet ért egy ünnepélyes ígéretnél.
Másnap Veronika vele ült, miközben Ivan elkészítette az ételt.
– Bocsánat, hogy azt mondtam, nincs rád szükség.
Aurelia letette a csészét.
– Ez fájt nekem a legjobban.
A menyét sírva bólintott.
Nem szándékozom magyarázni
Aurelia a kezét fogja.
A karácsonyi vacsora a kertben volt.
Iván főzött, Veronika megterített, a gyerekek pedig szalvétákat hajtogattak lehetetlen formákra.
Aurelia hozott egy narancsos süteményt.
Amikor fel akart kelni, hogy elpakoljon, Mateo átnyújtotta neki a jegyzetfüzetét.
– Nagymama, megtanítasz nekem tengert festeni?
A piszkos poharakra nézett.
Iván már vitte is őket a konyhába.
Aurelia visszatért Szentárba.
Kinyitotta a vízfestékeket, és hagyta, hogy Camila válassza ki a kéket.
Napokkal később, búcsúzáskor a fia megkérdezte tőle, hogy valaha is a közelükben fog-e lakni.
Aurelia megsimogatta az arcát.
– Szeretem az életemet itt.
Érezte a válasz szomorúságát, de nem vitatkozott.
– Akkor majd jövünk, amikor tudunk, és amikor kedved tartja.
Azon az estén Aurelia az unokái által készített rajzot Ernesto fényképe mellé helyezte.
Volt ott egy ház, a tenger, és egy nő, aki egy fa alatt ült.
Alulra Máté ezt írta:
„A nagymama is pihen.”
Aurelia lekapcsolta a villanyt, és mosolyogva lefeküdt.
