Sergio manipulálta Mateót, kamerát szerelt fel, és hamis dokumentumokat készített, hogy eltemesse a múltat.
És akaratlanul is azt okozta, hogy a rendőrség pontosan azt találta meg, amitől a legjobban félt.
Lucía mindent átadott a nyomozóknak.
Hetekkel később Mateónak újra le kellett vágatnia a haját.
Amikor beléptek a fodrászatba, Ruben felemelte a kezét.
– Te jövök nálam?
Mateo mosolyogva rázta a fejét.
– Adriannal.
A fodrász hátulról bukkant fel.
– Megint itt?
Mateo leült a karosszékbe.
– Ezúttal nézz mindkét füled mögé.
Adrian hangosan felnevetett.
– Mindkettő. Minden egyes vágásnál, amíg be nem töltöd a 40. életévedet.
Lúcia elmosolyodott.
Később Adrian elmagyarázta, hogy sokszor látott már apró elektronikus alkatrészeket, mivel a testvére biztonsági rendszerek telepítésével foglalkozott.
De nem ez aggasztotta igazán.
Máté volt az.
Valahányszor valaki a bal füléhez ment, a fiú idegesen megérintette.
És amikor Adrián felfedezte a foltot, Mateo elhallgatott.
– Úgy gondoltam, jobb figyelmeztetni és tévedni, mint hallgatni és igazat mondani.
Ugyanazon az estén Lucía és Mateo kinyitottak egy másik Álvaro dobozt a nappaliban.
Lucia három éven át hitte, hogy a fiának segíteni annyit tesz, mint megtanítani neki továbblépni.
Ne nézz túl sokat hátra.
Ne kavarj fel emlékeket.
Ne okozz neki szenvedést.
Most már megértette, hogy Mateo soha nem akart a múlt csapdájába esni.
Megpróbált valamit megmenteni az emlékezetéből, ami kezdett kicsúszni a kezéből.
Az apja hangja.
A nevetése.
A beszédmódja.
Apró részletek, amik évről évre kevésbé voltak egyértelműek.
Sergio látta azt az ürességet.
És megpróbálta betölteni előtte.
Attól kezdve, valahányszor Mateo Álvaro felől kérdezett, Lucía mindig válaszolt.
Ha ismerte volna a történetet, elmesélte volna.
Ha nem tudta, beismerte.
Néhány este régi videókat néztek.
Mateo egy kilencéves fiúhoz képest furcsa figyelemmel bámulta a képernyőt.
Mintha minden egyes gesztust memorizálna.
Mert pontosan ezt csináltam én is.
Néha nevettek.
Máskor szó nélkül ölelkeztek.
Álvaro még mindig nem volt ott.
Semmi sem változtathatott rajta.
De az emléke már nem azé volt, aki elsőként jelent meg egy iskola előtt egy meggyőző fényképpel.
Mátéhoz tartozott.
Luciának.
A padlón heverő nyitott dobozokhoz.
A fényképekhez.
Az igaz történetekre.
Lucía soha nem tudta visszaadni a fiát az apjának.
De adhatott neki valamit, amit túl sokáig fájdalomnak hitt.
A teljes igazság arról, hogy ki volt ő.
És elég erős emlékek ahhoz, hogy senki se használhassa fel őket ellene újra.
