– Legalább ma este ne próbáld meg rávenni a projektet.

-Én nem fogom megtenni.

A vihar egész vasárnap tartott.

A jelzés folyamatosan jött és ment; rádión keresztül megtudták, hogy a családok biztonságban vannak, és a hozzáférési pontok továbbra is zárva maradtak.

April értesítést küldött a klinikájának.

Egy kolléga intézné a függőben lévő látogatásokat.

Nem ő volt az egyetlen, aki képes volt kezelni a vészhelyzeteket.

Az, hogy emlékeztettem rá, segített neki megnyugodni.

Délután gondosan megvizsgálta Bruno járását.

Felüléskor merevséget és kellemetlen érzést érzett.

– Amikor megnyitják az utat, vidd el átvizsgálásra.

Felmérhetjük, hogyan segíthetünk Önnek.

Iván nézte, ahogy az állat lefekszik.

– Még mindig látni fogod őt mindezek után?

–Nem a kutyád szervezte az esküvőmet.

Röviden felnevetett.

April is elmosolyodott, saját meglepetésére.

Miközben vacsorahoz való hozzávalókat keresett, több üveg mézet talált, kézzel írott címkékkel.

Azonnal felismerte őket.

– A tanyáról származnak.

Iván közeledett.

– A falusi boltban veszem őket.

Minden szezonban félreteszek párat.

April egy üveget tartott a kezében.

Azt a címkét a nagyapja konyhájában írta.

A Montaño család generációkon át gondoskodott a tölgyerdő melletti méhkaptárakról.

A régi elszívó, a ház és a fák legrégebbi emlékeihez tartoztak.

– Megpróbálja megvenni azt a helyet, ahonnan a kedvenc reggeli étele származik – motyogta.

Iván a befőttesüvegre nézett, de nem talált választ.

Palacsintát sütöttek abból, amijük volt.

Az elsőt elégette.

Úgy döntött, hogy az övé lesz.

Ettek, miközben a hó az ablakokat verte, és Bruno a villák minden mozdulatát figyelte.

Aztán Abril Rodrigóról beszélt.

A virágoktól kezdve, amiket a ranchra hozott, a Don Eusebio iránti türelmén át, és azon, hogy végül elfogadott egy esküvőt, ami egyre kevésbé hasonlított arra, amire vágyott.

A birtok legöregebb tölgyfája alatt akart férjhez menni.

Családjának számos esküvőjét ott ünnepelték.

Rodrigo azt mondta, hogy kínos, elavult és nehéz volt a vendégek számára.

„Soha nem ment fel meglátogatni” – döbbent rá hangosan.

Több mint egy éve egyszer sem akart felmenni a fához.

Iván letette a csészét.

A kilátó fő platformját pontosan arra a területre tervezték.

Azt mondta neki.

April lehunyta a szemét.

Hétfőn üzenetet kaptak a domb túloldaláról lakó szomszédoktól.

Az egyik tehenük órák óta nehezen ellett.

Az általuk felkeresett állatorvos nem tudott megérkezni.

Ábril beszélni kért velük.

Kérdezett, figyelt, és úgy döntött, meg kell vizsgálnia az állatot.

Iván ismert egy rövid, védett ösvényt.

Ellenőrizték a körülményeket, bejelentették az útvonalukat, és amikor a szél elült, elindultak.

Az útjuk sokkal tovább tartott a szokásosnál.

Érkezéskor Doña Celiát és Don Anselmót az istállóban találták, előkészített állatgondozási felszerelésekkel és félelemmel az arcukon.

April levette a kabátját.

A következő órában Iván lámpát tartott a kezében, és követte az utasításait.

Semmi elegáns nem volt abban a munkában: fáradtság, koncentráció és egy nő, aki pontosan tudta, mit kell tennie.

Amikor a kölyök lélegzetet kapott, és az anyja felemelte a fejét, hogy keresse, Don Anselmo leült egy vödörre, és megkönnyebbülten felsírt.

April hagyta, hogy a válla lehorgadjon.

Ivan a szalmán keresztül figyelte a mosolyát, és megértette, mennyire leegyszerűsítette annak a közösségnek az életét a lakossági adatokra és a földterületekre.

A szomszédok ragaszkodtak hozzá, hogy megetessék őket, mielőtt visszatérnek.

Vacsora közben Celia felismerte Abril-t.

– Nem szombaton volt az esküvőd?

-Már nem.

A nő egy pillanatig ránézett, majd kérdés nélkül újabb húslevest adott neki.

Aztán a üdülőhelyen uralkodó nehéz telekről beszélt.

Ivan eladott egy lakást, hogy finanszírozza a béreket, amikor a bezártság miatt sok család jövedelem nélkül maradt.

– Segített nekünk megtartani az állásunkat – mondta Anselmo –.

A fiunk fél életét ott élte le.

April Ivánra nézett.

Kényelmetlenül érezte magát.

Miután visszatért a kunyhóba, jobban megértette a férfi indítékait.

Ez nem tette elfogadhatóvá, ami Rodrigóval történt.

Ezt is mondta neki.

– Tudom – felelte.

Másnap reggelre kitisztult.

Egy magas ablakból kiláthatták a dombot és a kivonó tetejét.

April egy füstoszlopra mutatott.

– A nagyapám bekapcsolta a tűzhelyet.

Mindig kávét főz vihar után.

Iván szemlélte a tájat.

– Sokszor néztem már így.

Soha nem gondoltam arra, hogy ki készíti a reggelit.

Mellette maradt.

Most először nem számítottam hazugságra.

Késő éjszakáig beszélgettek aznap.

Beszélt az apjáról, aki azzal kezdte, hogy faházakat adott bérbe; a nő a ranchon töltött gyermekkoráról és az anyjáról, Patriciáról, aki Monterreybe költözött, és mindig más jövőt képzelt el azoknak a földeknek.

Abril váratlan közelséget érzett.

Amikor Iván megfogta a kezét, nem húzta el.

De mielőtt közelebb ment volna, ki kellett mondania:

– Három nappal ezelőtt férjhez mentem volna.

Nem tudom, mit tudnék most felajánlani.

– Ma este nem kell döntened.

Egy darabig ott maradt, a kezét a kezében tartva, Bruno pedig a lábánál aludt.

A munkagépek kedden reggel érkeztek meg.

Rodrigo teherautója megjelent mögöttük.

Aggódó arckifejezéssel ment fel a folyosóra, kabátja alatt kifogástalanul festve.

– Április, hála Istennek.

A családod kétségbeesett.

– Már tudják, hol vagyok.

Kihallgattam a beszélgetést a ruhatárban.

Az arckifejezése alig változott.

– Dicsekedtem egy barátom előtt.

Néhány szóval nem lehet tönkretenni az életünket.

Nem mozdult.

Rodrigo elővette a telefonját.