Mielőtt folytathatta volna, valaki kopogott az ajtón.

Rogelio, a kocsmáros, belépett, és egy papírlapot mutatott fel.

– Azt akarom, hogy hétfőig kiürüljön a ház.

Lúcia felkelt.

–Megkértem, hogy a gyerekeim nélkül beszéljen velem.

– Akkor fizess nekem.

Guillermo is felállt, de Lucía felemelte a kezét.

Kinyitott egy fiókot, és kivett belőle néhány nyugtát.

– 2 hónappal tartozom.

Itt van 4.

És ezekben az álláspontokban sosem értettünk egyet.

Rogelio a látogatóra nézett, és hangnemet váltott.

– Ellenőrizhetjük.

– Ezt fogjuk tenni – válaszolta a nő.

Mateo most először látta, hogy anyja képes megvédeni magát anélkül, hogy minden erejét beleadva visszafojtaná a könnyeit.

Lucia engedélyével Guillermo felajánlotta, hogy fedezi a bizonyított adósságot, és orvosi konzultációt is kért.

Beleegyezett, miután világosan megkérdeztem tőle, hogy vár-e valamit cserébe.

– Hogy újra beszélhessünk – felelte.

Azon a délutánon a kis fészerben tárolták a szerszámokat.

Miután kivette a belső tálcát a dobozból, Mateo egy behajtott sarok alatt beszorult borítékot talált.

Ez állt rajta: „A kamionsofőrnek, ha valaha is visszajön.”

Lucia még soha nem látta őt korábban.

Guillermo mindkettőjük engedélyével nyitotta ki az újságot.

A kézírás szabálytalan volt, egy olyan kéz írta, amelynek újra kellett tanulnia.

– Nem emlékszem jól a vezetéknevére.

Igen, emlékszem, hogy vállalkozást akartam indítani, és hogy volt egy kislányom.

– Remélem, visszajön hozzá.

A kezem még mindig gondot okoz.

Néha dühös leszek, mert az általam megálmodott műhely mintha egyre távolabb kerülne.

De sosem bántam meg, hogy lementem megkeresni.

– Ha találkozunk, ne hozz nekem pénzt.

Mesélj, mit csináltál azokban az években, amiket megélhettél?

Guillermo eddig a pontig olvasott.

Nem tudta folytatni.

Mateo közelebb húzott egy padot.

– Elmondhatod nekem.

A férfi leült.

Beszélt a lányáról, Veronikáról, az első alkalmazottakról és a születésnapokról, amelyeket munka közben kihagyott.

Bevallotta, hogy sok mondanivalója van, és némelyikre egyáltalán nem büszke.

Búcsúzáskor megígérte, hogy szombaton visszatér.

Farmerben jött vissza.

Mateo megmutatta Inésnek, hogyan kell leszerelni a kereket a biciklijéről, és nevetett, amikor a férfi rossz szerszámmal keresett egy anyát.

Lucia nevetést hallott a konyhából.

Hónapok teltek el azóta, hogy hallotta a fiát így nevetni.

A konzultációk során kiderült, hogy a betegség kezelhető, bár a felépülés lassú lesz.

Elég étellel és állandó figyelemmel Lucia állapota javulni kezdett.

Egy független ügyvéd, Beatriz, áttekintette a számlákat, és segített írásba foglalni a tényleges bérleti díj tartozás összegét.

Lucía megőrizte az összes fizetésről szóló nyugtát.

De a béke nem tartott sokáig.

A teherautóról készült fénykép keringett a városban.

Valaki azt írta, hogy az özvegy a gyerekeit használta fel pénzszerzésre.

Az iskolában egy osztálytársa megkérdezte Mateót, hogy mennyibe kerül a sírás.

A fiú meglökte.

Azon a délutánon elrejtette a kék dobozt az ágy alá.

„Nem akarom, hogy Guillermo többé jöjjön” – mondta.

Lucia leült mellé.

– Beszélhetünk vele.

– Mi van, ha csak kihasznál minket?

Nem válaszolt azonnal.

Attól is féltem, hogy túlságosan megbízom.

Guillermo meghallotta a történteket, és visszavonta irodája javaslatát a történet közzétételére.

Aztán kamerák nélkül odament hozzájuk, és megkérdezte, hogy továbbra is fogadni akarják-e.

Mateo beengedte.

Az igazi próbatétel azonban napokkal később jött.

Miközben a családi kiadások rendszerezése érdekében átnézte a dokumentumokat, Lucía talált egy Tomáshoz tartozó mappát.

Leveleket tartalmazott, amelyeket a műhelyébe küldtek, ahol dolgozott, és segítséget kértek egy olyan kézműtéthez, amelyet soha nem engedhetett meg magának.

Az utolsó válasz a Grupo Salcedo levélpapírjával volt ellátva.

És Guillermo aláírása.

Lucia érezte, ahogy a föld megmozdul.

A levél elutasította Tomás által kért támogatást.

9 évvel a halála előtt kelt.

Amikor Guillermo szombaton megérkezett, a nő az ajtóban várta.

– Tudtad, hogy kik vagyunk?

Elvette a lapot.

Felismerte az alján reprodukált aláírást.

– Ezt nem láttam.

– A férjem írt nekik.

Itt a teljes neved.

Itt elmagyarázta a baleset körülményeit.

Mateo megjelent az anyja mögött.

– Nemet mondtál apámnak?

Guillermo választ keresett, de rájött, hogy egyetlen azonnali magyarázat sem elegendő.

A cége évekkel a baleset után vásárolta meg azt a műhelyt.

Nem emlékeztem, hogy elolvastam volna a jelentkezési lapot.

De ott volt az aláírása.

– Ki kell derítenem, mi történt.

– El kell mennie – felelte Lucía.

William letette a levelet az asztalra és engedelmeskedett.

Azon az estén Mateo sírt, miközben átölelte a dobozt.

Fájt neki, hogy hitt valakiben, aki képes újra megbántani az apját.

Guillermo kérte, hogy tekinthesse át a cég iratait.

Veronika elkísérte.

Automatikus válaszokon keresztül beküldött, elutasított kérelmeket találtak, amelyek mindegyike tartalmazta az aláírásának reprodukcióját.

Tomás mellékelt egy fényképet a balesetről.

Senki sem mutatta meg neki.

Vilmos évekig ünnepelte a kiadások csökkenését abban a részlegben anélkül, hogy megkérdezte volna, mely kérelmeket hagyták ki.

– Nem tudtad – mondta Veronika.

Ránézett a fényképre.

– Meg kellett volna kérdeznem.

Külső felülvizsgálatot kért, és másolatokat adott Beatriznak a Tomással kapcsolatos dokumentumokról.

Nem kérte meg tőle, hogy győzze meg Luciát a fogadásáról.

Azért kérdezte tőle, hogy a lány megtudhassa, mi történt, anélkül, hogy a szavára hagyatkozna.

Két hét telt el.

Lucía az ügyvédjével együtt olvasta fel a jelentést.

Az aláírás automatikus volt; Guillermo nem tudott a kérésről.